A napokban egy “friss” kismama barátnőmmel beszélgettem a várandósság lelki nehézségeiről. Hosszú percek után bátortalanul kezdte el mesélni, mivel bántják sokan, még ha legtöbben természetesen akaratlanul is teszik.

Az első mondata után felelevenedett bennem a terhességem alatti, véget nem érő kíváncsi kérdezősködők sora, valamint a második kedvenc mondatuk, és az, amit újra és újra éreztem ettől…

Miután az emberek megállapítják, hogy babád lesz, rákérdeznek a baba nemére, majd utána tízből kilenc ember felteszi az újabb kérdést, miszerint: MIKOR LESZ AZ ESKÜVŐ? –nyilván a még nem házasságban élő kismamákról szól a bejegyzésem…

Tehát. Miért olyan evidens mindenkinek, hogy ha a teherbe esést megelőzően nem kötötte össze 2 ember az életét, akkor ha jön a baba, biztosan azonnal megteszik?!

Be kell valljam, nekem még soha, senki nem kérte meg a kezemet, így igent (vagy nemet) mondani, és esküvőt szervezni sem volt még lehetőségem, de egy menyasszony legszebb napjának örömében osztozni is csak néhány alkalommal volt szerencsém. Emiatt sem tudom, és akarom véletlenül sem elítélni, kritizálni, véleménnyel illetni azokat a csodálatos Nőket, Anyákat, akik ezt átélhették, miközben a szívük alatt hordták pici kincsüket. Van bennem irigység, nem szégyellem bevallani, de el szeretném mesélni annak, akinek csak tudom, hogy vagyunk néhányan, akiknek, ha megadatna a megtisztelő felkérés a házas életre, sem szeretne pocakos esküvőt.

Én ezen nők egyike vagyok. Amit fel is vállaltam mindig, így Csaba előtt is, amikor először és utoljára kérdezte meg, én hogyan vélekedek az esküvőről a terhesség alatt –ekkor is éreztem rajta a nyomást, hiszen az összes babát váró barátnőnek, ismerősnek sorra kérte meg a Szerelme a kezét- , illetve vállalom a véleményemet mások előtt is, amiért sokak szemében antipatikussá váltam.

Viszont annak ellenére, hogy a bizonyos “na és mikor házasodtok már össze” kérdésre minden alkalommal karakán választ adtam, és magyaráztam el hevesen, hogy én olyan “nagy napot”  álmodtam meg magamnak kislányként, majd nagylányként is, ahol igazi királynő lehetek. (Nem szépségkirálynő… és nem csak a leendő férjem vagy esküvőm vendégeinek királynője, hanem a saját álmaim királynője is.) Hosszú, felül szűk, uszályos, letisztult hófehér ruhát pant nélkül, romantikusan feltűzött hajat, szabad levegőn, fák és az azokra akasztott fehér gömb lampionok alatt reggelig táncolós, fáradthatatlan, véget nem érő napot álmodtam.

És elképzelhető, hogy tévedek, de úgy éreztem, hogy ez számomra!!! nem valósulna meg maradéktalanul, ha az egyébként más (születendő baba) miatt csodálatos 9 hónap egy napján történt volna.

A másik, és itt jön a fájóbb, de őszinte oka is, az ezidő alatt “kihagyott” esküvőnek, hogy nem előzte meg leánykérés. És ha várja ezt az ember lánya, ha nem, ha esedékes, ha nem az, minden egyes “mikor” kérdésnél bántva érzi magát. Én is így éreztem. Mintha direkt vágnák a fejemhez, hogy hahóóó, nem zavar, hogy még mindig nincsen gyűrűd? Vagy, hogy nem érdekel, hogy a gyermeked nem hivatalos “családba” születik?

Na az előbbi zavar, utóbbi nem. Sokszor elképzeltem már hogyan fog történni, és hittem azt, hogy eljött az idő, és aztán estem pofára… De nálam ez a téma mégis mindig TABU volt, és az is marad. 5 éve vagyok együtt a párommal, és van egy 1 éves közös gyermekünk, de ezután sem érzem úgy, hogy jogom lenne kérni, szólni, piszkálni, vagy jelezni effajta igényemet felé.

Ez egy, és talán az egyetlen olyan döntés, ami nem konszenzus alapján születik, hanem egyedül a Férfié. Ő dönt mikor és miként. Minden (nő)nemű befolyás nélkül.

Nekem is volt egy felállított sorrendem anno. Szerettem volna befejzeni az egyetemet, elkezdeni karriert építeni, közben átélni a térdelős jelenetet, majd összeházasodni, és szülni 2 gyermeket. 

Nagyjából tartottam is magam az elképzeltekhez, de Beni meglepetés érkezése az életünkbe felborította a sorrendet. Így Bubu akaratlanul is hozott egy döntést az Apukája helyett. A döntést, miszerint egy Család leszünk. Egy férfi, hiszem, hogy megküzd egy ilyen döntéssel, és annak várható következményeivel, még akkor is, ha tervezte, így meg aztán főként… Tehát épp elég harc ez nekik önmagukkal, és én soha nem akarnék ebben a helyzetben még egy lapáttal RÁjuk tenni. És egyébként is. Akkor jön el az ideje, amikor Ő maga dönt úgy, hogy készen áll elkötelezni magát. Szóval én nem beszélek erről, nem erőlködöm (lehet itt hibázok :D ), de ez nem jelenti azt, hogy adott alkalmat megragadva ne adtam volna Csaba tudtára, hogy azért, ha ő belül tudja is, hogy összetartozunk, boldoggá tenne, ha azt szavakba öntené…

Szóval kedves, nagyon kíváncsi kérdezők! Amikor elérkezik az idő, és egy pár a házas élet mellett dönt, arról nyilvánvalóan mindenki, akinek tudnia kell, időben értesítve lesz.

Kérlek Titeket, ne zsigereljétek ki szegény kismamák egyébként is hormonok háborújától zaklatott lelkivilágát ezzel a témával. Egy születendő baba szerencsés, ha 2 szerető szülőhöz születik meg, akik papír nélkül is az Ő egyetlen, igazi Családja lesznek. 

Ui.: A saját véleményemtől függetlenül biztosan tudom, hogy a pocakos esküvők is lehetnek varázslatosak, és lehet tökéletes a menyasszony. Láthattam is ilyet. A mondanivalóm egyik lényege az emberi különbözőség volt. Akinek részt vettem a pocakos esküvőjén biztosan az volt a legszebb nap az életében - a gyermeke születéséig :) -, és így volt az a nap tökéletes, pocakkal. Mások másképpen képzelik el a tökéleteset. 

És egy kép rólunk Csabával és egy a gyönyörű menyasszonnyal 2013-ból, egy csodálatos Nagy Napon! :)