mostantól a WWW.DOBOAGI.HU oldalon olvashattok.... :) 

www.doboagi.hu

Fiatal lány koromban elhitettem magammal, hogy képes vagyok a sikerre. Hogy képes vagyok valóra váltani az álmaimat, és mindig e szerint fogok élni. Mégis mindig az az ember voltam és vagyok, akinek hihetetlen nagy szüksége van az erős támaszra, valakire vagy valakikre maga köré, mellé vagy mögé, akik amikor kell inspirálják, vagy épp noszogatják, jobb esetben pedig csak megerősítik, esetleg visszaigazolják.

Az Édesanyám az egyik! ilyen ember az életemben, bár Ő a “megerősítő” típus inkább, aki, ha elbizonytalanodok, mellettem áll, és átlendít a problémákon. Bízik a döntéseimben, ezért egészen fiatal korom óta enged és tanít önállóan döntést hozni. Véleményez, de soha nem irányít.

Az én személyiségem viszont ennél erősebb ösztönzésre szorul. Hajlamos vagyok ugyanis elveszni a részletekben, amiből legtöbbször aztán csak segítséggel mászok ki.

Ezt a motiváló szerepkört mindig A Férfi vállalta magára az életemben (arról, hogy akarva vagy akaratlanul “vállalták”, erről őt, helyesebben őket kérdezzétek… :)) .

Körülbelül 15 éves korom óta máig két “hosszú” kapcsolat volt az életemben (nálam ez min. 5 évet jelent kb…) Az Elsőre és a jelenlegire is ugyanúgy elmondhatom, hogy ha Ők nem lennének, én és az életem nem tartana ott, ahol most tart. De őszintén szólva Minden férfinak, akihez érzelmi szál fűzött az eddigi életemben, meghatározó szerep jutott. (hozzáteszem nem voltak túl sokan :D ) Szeretem és tisztelem Őket a mai napig, és bármelyikükkel találkozom, rájövök, hogy nagyon büszke vagyok rájuk. És igazából magamra is, hogy hosszú évekkel ezelőtt nem hoztam rossz döntéseket, amikor Őket választottam …az első csókra, az első együttlétre, az első szerelemre, az első egyéjszakás kalandra, vagy akár az első csalódásra. Mostanra mindegyikőjük felnőtt, a karrierjét építő, jóképű Férfi lett. Olyanok pasik, akiket máig nagyon szeretek. Azokat is, akik elhagytak, esetleg megcsaltak, és akik miatt anno nagyon sokat sírtam.

Az idő sok mindent megszépít persze, de valamiért úgy érzem ahogyan én tekintek rájuk az több ennél. Valami féle csendes rajongással mélyen belül.

Lehet a női gyengeségem, vagy egyszerűen a mentalitásom okán, de igénylem a “régimódi” FÉRFI ideált magam ELÉ! Aki nagy, és erős, de nem kimondottan fizikálisan, hanem sokkal inkább fejben, célokban, akaratban nagy és erős …

Aki higgadtan cselekszik, de ha kell, tűzön vízen át megvalósítja a céljait. Tudjátok, az a csendben, mellettünk lépkedő Oroszlán típus… A Férfi, aki intelligens és humoros. Számomra ezek a legvonzóbb tulajdonságaik… azért, mert sok év után is vonzóvá teszik a őket.

Szeretek felnézni a Páromra, és motivál, ha a Férfi mellettem motivált.

Természetesen fűszerezze Őt egy kis “extra”, legyen stílusa, és szenvedélyes a hálószobában, valamint az életszeretetében. Ami pedig szerintem egy jó kapcsolat alapja, az a cél, a KÖZÖS cél, ami irányt ad egy párnak. Nem az egyénnek, külön a Férfinak vagy a Nőnek, hanem magának a kapcsolatnak.

Számunkra ez a Család, azt hiszem. Egy egészséges, biztonságos és élhető “kisvilág” megteremtése, egy olyan közegé a gyerekünknek, amiben értékes embert nevelhetünk belőle.

Hogyne létezne az “álomférfi”!!! Rengetegen vannak! …persze a sok pozitív tulajdonságuk mellett tele hibával, épp ahogyan mi, Nők is tele vagyunk hibákkal… csak tudnunk kell, hogy mit és kit keresünk, de szinte teljesen biztos, hogy képesnek kell lennünk kompromisszumokat is kötni.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a külsőségek egyáltalán nem számítanak. Hogyne lenne bizsergető érzés egy sportos, jó kiállású, jól öltözött férfi kezét fogva büszkén sétálni, akire rákacsintgatnak a mellettünk elsétáló lányok, vagy hogyne lenne szexy egy szép, új autóba beülni, és kihúzva benne magunkat könnyedén sajátunknak érezni azt és gyakran a tulajdonosát is, vagy hogyne lenne örömteli új cipőt vagy táskát kapni ajándékba, elveszni az ajándékok és a luxus bűvöletében vagy annak illúziójában… de ezek miatt nem lesz egy nő egy életen át hűséges, szerető és gondoskodó társ. Engem legalábbis ezek nem láncolnának le hosszú távon…

Hiába próbálom, igazán nem értem miért nem találkozik a kereslet és a kínálat. Miért panaszkodnak a lányok, nők, a saját barátnőim és ismerőseim, hogy nem találnak szerető társat maguk mellé, és miért panaszkodnak a pasik, férfiak, hogy nem találnak megfelelő, értékes társat maguk mellé, miközben egymás mellett sétálnak el az egyedülálló emberek, akik párra vágynak.

Természetesen hibás a világ, a media, a fogyasztói társadalom, a “dobjuk ki és vegyünk újat azonnal, ha elromlik” elvével, na meg a sok rémtörténet és a rossz tapasztalatok is… de én úgy gondolom, hogy a legfőbb oka ennek Mi magunk vagyunk.

MI, akik nem nyitjuk ki a szemünket, és nem látunk túl az igényeinken és elvárásainkon, így nem látjuk meg a Férfit sem.

Azokat sem, akiket pedig igazán érdemes lenne.

…némi öniróniával címkézve ezt a bejegyzést láttam hozzá az írásomhoz. A posthoz egy Nőről, 26 éves Anyáról, aki a mai napig keresi a helyét a Világban…

Szégyen, vagy sem, be kell látni, hogy sokunknak több időre van szüksége ahhoz, hogy megtaláljuk az utunkat. A hivatást, amiben sikeresek lehetünk, amiért képesek vagyunk kitartóan küzdeni.

Az életem során többször hittem azt, hogy pontosan tudom hová tart, majd legalább ennyiszer borult fel körülöttem Minden, és kezdtem el magam körül forogva elveszni.

A céljaim eléréséhez vezető úton mindig azt tartom szem előtt, hogy boldog legyek. Ami számomra azt jelenti, hogy élvezettel csinálom végig amibe belekezdtem, és amikor kudarc ér is van bennem annyi erő és kitartás, hogy megrázom magam, és nem adom fel. Erről írok most...

Nagyon sok minden akartam lenni az elmúlt kb. 10 év alatt. Valami sikerült, valami nem. De mindenből tanultam. Nem állítom, hogy révbe értem, és megállok ott, ahol épp most tart az életem, mert mint mindig, most is vannak új terveim. De a legfőbb célom az, hogy amit most csinálok, azt jól csináljam.

“Dr” akartam lenni. Nagyon. Tanult, kosztümös, értelmiségi Nő. Majd 2 év után úgy éreztem, mégsem ez a nekem való pálya. Csalódott voltam. Borzasztóan nehéz volt nem feladni, végigcsinálni az 5 év jogi egyetemet 1 év szünettel, 10 vizsgaidőszakkal, végezetül 6 hosszú év alatt. De sikerült. Jogász végzettségem van, ami hatalmas segítség számomra számtalan szituációban. És nem csak a tudás, amit a könyvekből megtanultam… Boldog vagyok, hogy dr vagyok.

Közben pedig Szépségkirálynő akartam lenni. Miután megnyertem a Miss World Hungary-t 2010-ben, amiből akkor szinte üres kézzel távoztam csalódott voltam. Akkor nem tudtam mennyi mindent köszönhetek majd ennek a versenynek évekkel később. Barátokat, élményeket, üzleti kapcsolatokat, lehetőségeket. Boldog vagyok, hogy szépségkirálynő vagyok.

Társ akartam lenni. Olyan párja az életem választottjának, akire lehet támaszkodni, aki a végletekig kitart, és mindig, minden körülmények között biztos pont, amolyan bástya a kapcsolatunkban. Magamat teljesen odaadva, gyakran kihasználva, csalódott voltam sokszor. De tanultam, változtam, és 5 és fél éve társa vagyok a Fiam Édesapjának. A kapcsolatom problémákkal teli, de eddig mégis mindent túlélt. Azt hiszem, ez sok mindent elárul. Boldog vagyok, hogy társ vagyok.

Anya akartam lenni. Évről évre egyre jobban, majd amikor kiderült, hogy nem biztos, hogy képes vagyok rá, hatványozottan akartam. Sokáig nem sikerült. Csalódott voltam. Aztán amikor a legkevésbé voltak alkalmasak a körülmények, és nem számítottam rá, kiderült, hogy kisbabánk lesz. Jelenleg egy másfél eves, hihetetlen mókás, és imádnivaló kisfiú Anyukája lehetek. Boldog vagyok, hogy Anya vagyok.

Kereső Nő akartam lenni. Többszöri próbálkozásra, és nagyon sok nehézség, bukás árán, évek alatt vált működőképessé a Hostess vállalkozásunk, de az ügynökség jelenleg tevékeny, az ügyfeleink pedig visszatérőek. Csalódott voltam számtalanszor, főleg amikor buta hibákat követtem el. Most mégis Boldog vagyok, hogy vállallkozó vagyok.

Kreatív akartam lenni. Olyan Nő, aki alkot. Valamit kitalál, majd megvalósít. Akár a munkájában, akár a hobbyjában. Sok mindent kipróbáltam. Rajzoltam, vállalkoztam, de nem találtam meg magam. Volt, amit fel is adtam, ami miatt csalódott voltam. Aztán belevágtam a blogba. És imádom. Boldog vagyok, hogy blogger vagyok.

Én nagyon sokszor sírok. Bánatomban, örömömben és a két véglet közötti szélés skálán terjedő bármilyen érzelmi állapotomban. De őszintén mondom, hogy nem hiábavaló egyetlen csalódás és kudarc sem, amiért sírunk, hiszen BOLDOG vagyok! Valószínűleg azért, mert mindig a végtelenségig optimista voltam, vagyok és remélem az is maradok.

Ez a bejegyzés remélem célba ér, és a szavaim képesek közvetíteni azt a pozitív energiát, lendületet és lelkesedést az Élet iránt, amit belül éreztem végig, amig írtam Nektek!? :)

Talán néhányotoknak segít is, vagy legalább egy picit megmosolyogtat… :)

…teszi fel a kérdést szerintem jogosan, némi iróniával, de szórakoztatóan egy reklám. És mennyire betalált! Legalábbis nálam. Szó sincs önsajnálatról, vagy panaszkodó hangnemről. Nem arról íok, hogy miért nem vigyáz a gyerekre az Apukája, vagy a Nagyi, vagy a babysitter, ha Anya annyira beteg ...

Hanem arról, hogy az az igazi értelemben vett “betegszabadság”, “ágynakesés”, és napokig tartó gyógyító kúrák szerintem örökre eltűnnek az életünkből, vagy legalábbis jóóó hosszú időre, amikor szülővé válunk :).

Szerencsére egyáltalán nem vagyunk beteges család és ritkán küzdünk megfázással, vírussal, és egyéb hasonló gonddal-bajjal. Ha viszont nagyritkán lebetegszünk, akkor az tényleg küzdelem.

Küzdünk a fájdalommal, az idővel, és gyakran még egymással is ( a párommal), hiszen ha beüt a baj, az biztosan egyszerre söpör végig az egész családon, és természetesen mindenkinek jól esne az ápolás, a nyugalom, de ilyenkor ujjal mutogatva igyekszünk a másikra testálni az itthoni teendőket, főként a gyerek körülieket. Mert egy főzés, mosás éppen kimaradhat, és a takarítást is elnapolhatjuk, de a fiunknak lázasan is adni kell enni (naponta ÖTSZÖR!), meg kell fürdetni, le kell fektetni, a játékról, és szórakoztatásról nem is beszélve.

Legtöbbünknek nyilván van segítsége, egy szuper nagymama, nagypapa, keresztszülő, testvér, babysitter személyében, aki ilyenkor maga a megváltó egy beteg szülő számára. Nyerhetünk pár óra alvást, egy kis pihenést, és némi tehermentesítést úgy általánosságban.

De a gyerekünknek akkor is szüksége lesz ránk. A közelségünkre, a szeretetünkre. Legalábbis nálunk rendszerszerű, hogy ilyenkor vágyik leginkább a társaságunkra Beni és szeretne egyfolytában ölelni, puszilni, velünk lenni, játszani. Valószínűleg érzi a megváltozott helyzetet, viselkedésünket, és ezért igyekszik a maga módján “segíteni”, vagy egyszerűen Ő így félt minket. Ami hihetetlen aranyos dolog, és megindító, de lássuk be, ilyenkor nagyon nehezen viszonozható.

Imádom a Fiamat, és nagyon szeretek Édesanya lenni. A legrosszabb napjaimat is boldoggá teszi ez a kis emberke, és minden szirup nélkül állíthatom, hogy Ő a legjobb dolog az életemben.

Viszont, amikor pár hete kivették a bölcsességfogamat, előtte pár héttel pedig kiütött 2 napra egy hányós-hasmenős vírus, bevallom, én sírtam az Anyukámért! Azt kívántam, hogy álljon meg az idő, amíg nem leszek jobban, nem megy le a lázam, és érjen végre ide, hozzám az Édesanyám. Percenként néztem az időt a telefonomon már reggel 5től, amikortól nem tudtam aludni, és miután Apuka elment itthonról, 6:20-tól imádkoztam, hogy ne ébredjen fel Bubu mielőtt megérkezik a ”Szupernagyi”, mert teljesen biztos voltam benne, hogy képtelen lennék felkelni az ágyból, és átsétálni érte a szomszéd szobába.Szükségem volt a segítségére és a puszta, számomra gyógyító jelenlétére. Reszkettem a láztól, és mindenem fájt. Az járt végig a fejemben, hogy képtelen vagyok ellátni a gyerekemet, miközben ha ciki, ha nem, de sajnáltam magamat. :D

Ha gonosz vagy rossz vagyok ezért, akkor is elárulom, hogy egy picit visszasírtam azokat a régi, “világ elől elbújós, ágyban mese/ sorozatnézős” napokat, amikor teát és piritóst kaptam reggelire, és fel sem kellett érte kelnem, ebédre húslevest ettem, és nem volt nagyobb gondom annál, hogy fogok- e tudni aludni éjszaka, ha az egész napot átaludtam. :)

Hát most tudnék :D …

De ez az életünk rendje, ahogy mondani szokták… felnövünk, felnőttünk, és most a Mi dolgunk reggelre teát főzni, és piritóst sütni a kis beteg Családtagjainknak.

És ez így van jól. Még ha Anyák tényleg soha többé nem is mennek betegszabadásgra.

Láttátok a reklámot? Ha nem, itt megtaláljátok: https://www.youtube.com/watch?v=LNCOAqLpaO8

Pár napja a Fitbalance sajtótájékoztatóján “egészségnagykövetként” vehettem részt, minek kapcsán megfogalmozódott bennem az a gondolat, hogy pár évvel ezelőttig, ha az egészségről esett szó, az nem sokkal jelentett többet számomra annál, minthogy beteg vagyok, avagy sem, illetve azt, hogy éppen mit sportolok, és azt milyen gyakorisággal teszem.

Ez azonban gyökeresen megváltozott, mióta Anya vagyok. Az EGÉSZSÉG, mint tudatos életforma nyert új értelmet számomra, kihatva az étkezésünkre, a háztartás vezetésére, de még a szépségápolásra is.

Egyrészről azért, mert felelőssé váltam a sajátomon kívül egy új élet egészségéért, annak megőrzéséért és támogatásáért a saját és a kisfiam édeaspja egészsége mellett. Kevés ennél fontosabb feladatot tudhatunk magunkénak szülőként. Szerintem.

Másrészről pedig magam felé támasztottam igényt arra, hogy visszeszerezzem a régi formámat. Megszabaduljak a terhesség alatt felszedett 23 kg nagyrészétől, rendbe szedjen a bőrömet, odafigyeljek a természetes alapanyagok és módszerek használatára amennyire csak tudok, hiszen 26 évesen az Anyaság mellett igenis fontos számomra, hogy Nőnek, csinos, vonzó Nőnek érezzem magam.

Következetesség.

A kulcsszavunk a nevelésben. És mostmár az életünk megannyi területén is…

Az életmódunkba szépen, lassan, finoman, de következetesen szivárogtatom be az “egészséget”. Olyan természetes összetételű termékek, módszerek, ételek, trükkök használatával, melyekkel amellett, hogy jobban is érzem magam, sokat javítok az élteminőségünkön, és talán nyerek is pár plusz szép évet magunkank! :) Melyekkel erősíthetem a szervezetünket és előzhetem meg a különböző betegségek kialakulását. Nem hirtelen, trendektől vezérelve, nagyobb füsttel, mint lánggal, csak azért, mert divat. Tudatosan, következetesen.

Táplálkozás…

Hogy teljesen őszinte legyek, bevallom, hogy az alkatomat döntő részben a genetikának köszönhetem és persze a sportnak. Gyerekkorom óta sportolok, de erről majd egy következő bejegyzésben mesélek többet…

Szóval imádok enni. Hihetetlen vagy sem, rá(m)nézésre pedig nyilván az, de sokat eszem, vátozatosan, és igen, tésztát és igazi magyaros ételeket is. Szeretek főzni, és amíg régebben hobbyként fogtam fel, és egy pohár vörösborral a kezemben, élvezettel kevergettem a friss bazsalikomillatú konyhámban a bolognai szószt, addig ma már gyakran kötelességként állok neki, mert a gyerekem miatt lennie “kell” itthon főtt ételnek. Ezen nincs mit, és nem is kell szépíteni.

Az egyik barátnőm kérdezte meg a minap, hogy jó-e nekem, hogy ennyit robotolok a konyhában, amire azt tudtam mondani, hogy amikor nekiállok gyakran, akkor határozottan NEM. Nem jó. Nincs kedvem, fáradt vagyok, szívesebben ülnék le és csak mesélnék Bubunak. De amint nekiállok, általában valami gyorsan elkészíthető finomságnak, megjön a kedvem. Ahogy alakul a kezem alatt az étel, amiből a Családom később jót eszik, megváltozik a hozzáállásom. Szóval összességében szeretek enni, és főzni is.

Viszont én az az ember vagyok, aki legalább ugyanakkora örömét leli egy tál friss, ropogós salátában, egy kis piros-ropogósra pirított csirkével vagy grillezett sajttal, és valami ízletes szósszal, mint bármilyen más ételben. A várandósságom előtt szinte soha nem ettem édességet. Nem szerettem, nem kívántam meg soha. A zöldséget viszont annál inkább. Főként nyersen, minden mennyiségben. A terhesség aztán fenekestül felforgatta az ízlésemet az étkezés terén is. Jöhetett bármi, ami édes. Hatalmas öröm volt ez számomra, mert életemben először ettem tortákat, fagyikat, süteményeket. :D Aztán a 7 hónapnyi szoptatás után újabb fordulat következett, kezdtem telítődni, és új ízek után sóvárogtam. Ekkor szerettem meg többek között a spenótot, például párolva, vajon, jó fokhagymásan szószként valamilyen húsféléhez. Mmm … :) De ekkoriban fedeztem fel a medvehagymát, hogy hányféle ételt lehet vele teljesen újragondolni, vagy lettem pl. ruccola függő. (parmezánnal, koktélparadicsommal… :) ) Jelenleg azt hiszem abszolut összhangban van az egészséges és az egészségtelenebb, de annál boldogítóbb ételek az étrendemben.

Amikor csak tudom beiktatom a heti menüsorba a salátákat, és a sok különböző zöldséget, gyümölcsöt. Hatalmas sikernek örvend nálunk mostanság pl. a smoothie. A mindenféle friss (vagy akár fagyasztott) gyümölcsből készített turmix, amibe a spenóttól kezdve, jóformán bármit belecsempészhetek, és boldogan fogyasztja el a kisfiam, és még az ő igencsak válogatós Apukája is. Hetente egyszer beszerzem a szupermarketben az előre csomagolt salátaféléket, a helyi zöldségesnél pedig a sok sok gyümölcsöt hozzá. Ezek napokig frissek maradnak, ha esténként hűvösebb helyen (nálunk a spájzban) enyhén nedves konyharuhával letakarva tároljuk. Így legrosszabb esetben minden második nap gondoskodom a Család változatos zöldség-gyümölcs fogyasztásáról.

Háztartás...

Miután leteltek a gyermekágyas hetek, Anyukám pár hét után “kiköltözött” az új életünkből, így én otthon maradtam egy újszülött babával, jóformán egyedül. Mindenre új rendszert kellett felépítenem. Nem a kedvem szerint mostam, főztem, takarítottam, hanem aszerint, ahogy szükség volt rá és lehetőség, idő. Rengeteg nehézségbe ütköztem, amire előtte nem is gondoltam volna. Például, hogy pár hét után a babám az ébren töltött óráiban folyamatosan figyelemmel szerette volna követni amit csinálok. (Természetesen ez oda-vissza igaz.) Így a pihenő/ringatószék lett a mobil fekhely, amit cipeltem magammal amíg fürödtem, főztem, takarítottam. Közben döbbentem rá, milyen sok ártalmas anyagot használok a takarításhoz, a fertőtlenítéshez, ami mostmár a kisbabám egészségére is kihat, hiszen akaratlanul is belélegzi, éreinkezik vele, bejut a szervezetébe, ezért következett egy hosszabb időszak számtalan különböző termék próbálgatásával, amíg ki nem tapasztaltam, hogy mi az ami a legkevésbé ártalmas számunkra. Amitől, ha belelégzem végre nem fulladozok, ami, ha becsorog a gumikesztyűm alá nem marja szét a kezeimet, amely használata után nem szükséges 10 öblítés, pl. hogy meg merjem fürdetni a kádban a picit. Nem vagyok egy tipikus biomami, és nem is értek igazán a mindenféle ökovarázsláshoz, arra pedig végképp nincsen kapacitásom, hogy házilag kutyuljak természetes összetevőkből álló fertőtlenítőket, vízkőoldót, vagy épp babakencéket. Ezért a józan eszemre hallgatva kezdtem el megpróbálni a mesterséges anyagokból, összetevőkből álló, agyon színezett és illatosított dolgokat kiiktatni az immáron picibabás háztartásomból és helyettesíteni ezeket amikor csak lehetséges, natúr anyagokkal, termékekkel. Olyanokkal, amikhez könnyen hozzájuthatok, és bár lehet, hogy valamennyivel költségesebb, mint bármelyik agyonmarketingelt tömegtermék, de hosszútávon biztosan kifizetődőbb a használatuk.

És bár “cibermami” sem vagyok igazán, és még csak most kezdem felfedezni az internetes vásárlás megannyi előnyét is , a legfőbb lelőhelyem egy webáruház lett. A barátnőim hatalmas online shoppingolók, tőlük sok pozitív véleményt hallottam, pl. magát az internetes rendelés élményét illetően is, hogy mennyire gyors, időt és energiát spóroló, könnyű maga a folyamat, vagy épp milyen jó érzés a várt csomagot átvenni, és megannyi tippet kaptam már Tőlük a webáruházakat illetően, de mind közül talán a www.naurel.hu volt eddig a leghasznosabb.

Világ életemben időhiányban szenvedtem, de mióta Anya vagyok, a 24 óra tényleg nagyon, nagyon kevés, így azon spórolok, amin csak tudok. Vannak persze megszokott kis szeánszaim, kedvenc boltjaim, és szeretek elmenni egy-egy üzletbe, és “buta” impulzusvásárló lenni, de a mindennapi, bevált dolgaimat mostmár szívesebben rendelem meg interneten, pillanatok alatt, üzemanyagot, időt és enrgiát spórolva gyakran jobb áron, nembeszélve arról, hogy megspórolom magamnak a hipermarketekben folytatott bevásárlás közben elém táruló árucikkdömpinget, amiből akaratlanul is mindig hazahozok néhány szinte teljesen szükségtelen dolgot :D… Természetesen egy webshopban is rábukkanhat az ember új dolgokra azon túl, amit épp megvásárolni készült, én többek közt így találtam meg a jelenleg is előszeretettel használt organikus babaápolási termékeket. (habfürdőt, tusfürdőt, popsikrémet, stb…. :) )

Summa summarum, én így igyekeszem minél tudatosabban odafigyelni a családom egészségére ami a táplálkozásunkat, és a háztartásomat illeti.

Remélem Nektek is tudtam segíteni egy-két hasznos ötlettel!?

Ha velem valaki leült volna a várandósságom alatt legalább egyszer, és őszintén elmondta volna a most következőket, rengeteg önmarcangolástól, lekiismeretfurdallástól, és felesleges stressztől menthetett volna meg. De senki nem tette, így már az utolsó trimeszter alatt beszippantott egy igazán váratlan harc.

Ez az Anyák harca, egy verseny, vagyis a “ki csinálja jobban küzdelem”. Egy érthetetlen csatározás, ami jót még nem szült.

Íme mi ellen vértezzétek fel Magatokat leendő és friss Anyukák :) :

1. Szülés.

Valahol a 9 hónap alatt kezdődik ez az egész “több csapatra oszlás” az anyák között, a szülés módjával kapcsolatban. Hiszen ha valamiért TE császárral készülsz szülni, mert így kell, vagy egyszerűen így akarsz, biztosan megköveznek.

Ezt követi a HOL szülés. Ha államiban szülsz, azt gondolják úgysem kapsz elég figyelmet, türelmet, cserébe viszont tuti elkapsz valami “bajt”. Ha magánban, akkor meg puccos vagy és felelőtlen, mert egyetlen magánkórház sem lehet olyan felkésuzült, vagy felszerelt, mint egy állami, és ha komplikáció történik bajban leszel…  

2.Alvás.

Veled alszik? Akkor elrontottad, sosem fogod tudni kitenni az ágyadból, a házas életedet biztosan tönkremegy, a gyerek túlzottan ragaszkodó lesz.

NEM alszik Veletek? Sohaaa? Hát akkor biztos, hogy Te csak egy szívtelen teremtés lehetsz, aki nem tudja, hogy a gyereknek az első időkben nagyon sok testi kapcsolat kell, így ha nem alszol vele, szegény egy érzelmi analfabéta lesz…

3. Sírás pszichológia.

Hagyod sírni? Szegény, dehát csak Téged akar, így olyan embert nevelsz belőle aki sosem érzi majd magát biztonságban, szorongani fog...

NEM hagyod sírni? Akkor a gyerek a Főnök? Elkapattad, ő diktál, így jártál. Mostmár késő okosnak lenni…

4. Szoptatás.

Hallottatok már olyat, hogy valaki nem tud, nem szeret, vagy nem akar szoptatni? Számtalan oka lehet, de léteznek ilyen Anyák, akiket szintén imád az Anyák társadalma kirekeszteni.

Na és a MEDDIG szoptatás… ha csak 1-2 hónap, az semmi, hiába apadt el magától a tej, vagy egyszerűen nem ment, annyit tesz sokak szerint, mintha meg sem próbáltad volna.

Ha 1 év, 2 év, akkor meg biztosan nem normális az anya, mert, így akarja magához láncolni a gyereket…

(Ennél a résznél el kell mondanom, hogy, nekem ez az a gyengepontom, ami miatt úgy döntöttem megírom ezt a bejegyzést.…,mert ha a szoptatással kapcsolatosan kritizálnak egy Anyát, azzal ölre megyek… ,mert az anyatejért küzdeni pusztán csak 1 héten át, valami olyan lehet, hogy érzékeltessem, mintha az életedért futnál. Nem tudod meddig kell még futnod, de tudod, hogy futnod kell. Akkor is, amikor már nem kapsz levegőt, amikor már húznak, tolnak, hogy ne add fel, ami közben szembesülsz azzal, hogy minden fájdalomnál létezik még nagyobb fájdalom, amit mégis képes vagy elviselni. Én az első hónap alatt 10 évet öregedtem. És hogy megérte-e ? Őszintén? Soha nem fogom megtudni. Jó érzés volt a testemeből táplálni a fiamat, büszkének lenni magamra, hogy mindent megtettem érte, és az immunrendszeréért,de! És itt jön a DE! Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy legközelebb ugyanígy csinálnám. Legalábbis fejben nem. Biztos vagyok benne, hogy azért IS ment ennyire nehezen nekem, mert minden porcikámmal rá voltam görcsölve, hogy sikerüljön, és szoptassak.

Azért, mert elhitették velem, hogy a kizárólag anyatejjel táplálkozó baba lesz egészséges, hozzám kötödő, stb. stb. stb. És azt is, hogy még ha ebbe lelkileg bele is betegszel, mert nem látsz a napokon át tartó tejláztól, vagy hetente alakul ki tejköved, záródik el egy tejcsatorna, gyullad be a melled, vérzik, sebesedik, akkor is csináld, mert akkor leszel “jó anya”.

Arról is jó lenne, ha írnának a szakemberek, és beszélnének a tudós anyukák, hogy milyen hatással van ez lelkileg a Nőre, aki merő stressz ettől, és minden egyes mellretevés alkalomával folyik róla a víz, és a szoptató széket kaparja. Ez pozitív hatásal van rá? És a babára? Ő ezt nem érzi? Neki ez jó? Tényleg minden áron küzdeni kell?

Én őszintén mondom, hogy nem tudom. De azt igen, hogy nem fogok görcsölni, ha születik még kisbabám. Ha csak egy vagy 2 hónapig fogom tudni anyatejjel táplálni, akkor addig fogom, és nem fogom magam lelkileg teljesen kikészíteni mások véleménye miatt.)

5. Tápszer, hozzátáplálás.

Aztán a tápszer kérdés. Szorosan összefügg a tejtémával. A TÁPSZER szó sok anyukánál egyet jelent a MÉREGGEL! Szerintük akinek tápszeres a gyereke, az biztosan kövér lesz (“felfújt”) és egészségtelen. Szóval a tápszer is tabu.

A hozzátáplálás meg… 200 féle táblázat kering a neten, és mind különbözik. De biztosan tönkreteszed szegény picikéd gyomrát, beleit, ha valamelyiket nem követed betű szerint… és ha Te épp más táblázatot követsz, vagy ne adj isten “érzéssel” csinálod (nyilván az alapelveket ismerve), együtt kell élned azzal, hogy azt gondolják rólad, “nem érdekel” a gyereked jövője, mert úgy eteted, ahogy neked kényelmes…

6. Oltás.

Ott vannak még az oltások… ki így, ki úgy látja, érzi, gondolja. Érveknek Mellette vagy Ellene, a lényeg, hogy ez is ok a harcra legalább.

7. Vásárlás. Tárgyak, eszközök.

Aztán a használati tárgyak… Babakocsi, etetőszék, cumisüveg sterilizáló, és még sorolhatnám. Mindenki olyat vásárol meg, ami számára praktikus, szükséges, esztétikus, anyagilag leginkább megfelelő. Gondolnánk. Hát ez is megannyi csata alapjául szolgálhat pedig. Miért olyat, miért nem ilyet? Ez azért sokkal jobb, mert…a tied meg azért nagyon rossz, mert… Nem hallottad, hogy ez…. Nem olvastad, hogy az… sokkal jobb, sokkal rosszabb, ártalmasabb, egészségre károsabb, hatékonyabb, blablabla, mint amit épp TE választottál…

8. Mit MIKOR.

És a MIKOR-ok? A Te mááááár…. kezdetű mondatok…amikor görcsbe rándul a gyomrod, hogy valamit túl korán kezdtél… vagy a Te még neeem…kezdetűek? Az “úristen miről maradtunk le” érzéssel párosítva…

9. Munka.

És hát a munka. Dolgozni akarsz? Akkor minek szültél?! Szülnél még egyet? Akkor meg biztosan azért, mert nem akarsz dolgozni. Tehát lusta vagy. Semmirekellő. Semmi nem jó.

10. Élet a gyerek után is.

Énidő, szórakozás, kettesben a pároddal lenni… Ha úgy érzed szükséged van rá, nyilván nem vagy szülőnek való, vagy nem álltál még készen rá, nem bírod megszokni az új helyzetet, hiányzik a régi életed…. Ha viszont nem igényled, és nem jársz el, és mindent a gyerekkel együtt csinálsz, akkor csakis mártír lehetsz…

…végeláthatatlan a példák sora, de talán ezek az első idők legfirtatottabb témái.

Viszont miközben írtam, be kell valljam, hogy mosolyogtam. Ez a viselkedés egymással szemben az Anyák között, már annyira SOK(k), hogy szinte vicces. Persze csak így utólag. Amikor szembesültem az első vélemény ütközésekkel, kritikákkal, és szálltam vitába, cseppet sem volt az. Sőt. Megviselt, elbizonytalanított, és gyakran sírtam is, hogy biztosan nem csinálom jól. De túléltem, erős lettem, és most már mosolygok magamon is.

Valószínűleg azért, mert túl vagyok az Anyai lét első, bizonytalan időszakán, amikor az egész nap csak abból áll, hogy döntéseket hozzál, olyanokat, amilyenekhez hasonlókat korábban egyáltalán nem kellett. Olyan döntéseket, aminek súlya és következménye van. Az apró kérdésektől, a jelentős dilemmákig. A mikor etessek, fürdessek, fektessek típusúaktól, a nevelési irányvonalakat meghatározó típusú döntésekig.

Anya leszel, vagy épp most vagy kezdő Anyuka?

Tedd fel Magadnak a kérdést: Befolyásolható vagy és gyakran elbizonytalanodsz? …Valószínűleg igen.

Miért? -Mert először csinálod. Mert a döntéseid következménye vagy eredménye gyakran csak hosszú évek múltán mutatkozik meg, pedig Te biztosan szeretnéd a lehető legjobban csinálni.

Azt hiszem, ez normális. Az viszont, ahogy presszionálják egymást az anyák és csoportjaik nem normális.

Kizárni teljességgel ezt a sok behatást nyilván nem fogja tudni egy friss Anya jelölt sem, épp a befolyásolhatóságunk és bizonytalanságunk miatt sem, viszont az ítélkező Anyák igenis vissza tudnák fogni magukat, ha akarnák.

Ti pedig, leendő és friss Édesanyák, bízzatok Magatokban és a hozzátok valóban közelállókban! Hallgassátok meg a sok különböző véleményt, fontolgassátok, de legyetek erősek, és higyjétek el, hogy TI ÉRZITEK, TI TUDJÁTOK A LEGJOBBAN, hogy Nektek és a TI KISBABÁTOKNAK mire is van leginkább szüksége.

ui.: A bejegyzésemet némiképp "kezdeményezésnek" is szántam. Ha egyet értesz velem, és szeretnéd, hogy minél több mindenkihez eljusson a gondolat, hogy az "ANYÁK HARCA" mennyire ártalmas és felesleges, kérlek kedveld, oszd meg, és add tovább az olvasottakat. Segítsünk azokon, akik épp részesei ennek a háborúnak, vagy még csak ezután lesznek, és ébresszük rá az ítélkező Édesanyákat, hogy rossz az amit csinálnak. Köszönöm. 

Férfi vagy nő, amíg valakinek nincsen gyereke, szinte teljesen biztos, hogy elképzelése viszont van azok jövőbeni számáról. Ki határozottan 1-2-3-sokat akar, ki egyet sem, kinek pedig teljesen mindegy. Nem számít, TE éppen melyik tábort erősíted, az ellentáborok valamelyike úgyis meg akar majd győzni arról, hogy Te nagyon rosszul gondolkodsz…

Hány évesen vállald, milyen körülmények között, hányat, és milyen korkülönbséggel? Én talán még sosem hallottam két teljesen megegyező véleményt…

Mosolygok (legtöbbször csak magamban persze :D ) amikor valaki elkezd egyfajta nézetet, mintát magáénak érezni, és onnantól kezdve CSAK és kizárólag azt gondolja megfelelőnek, és jön a sajnálkozása…:

Sajnálják az egykéket, mert jajjj szegények mennyire antiszociálisak, és ha majd a szülők már nem élnek, milyen egyedül maradnak a világban. Nos, én számtalan, igencsak szociális, nagy, boldog, és összetartó családdal rendelkező egykét ismerek, akik míg élnek –valószínűsítem- , hogy nem maradnak egy pillanat erejéig sem egyedül, ha csak ők nem így akarják…

Sajnálják azokat is, ahol ketten vannak. Merthát ha 2 fiútestvér van egy családban, az Anyuka “nyilván” szegények valemelyikén (vagy mindkettőn) éli ki a leány gyermek hiányát, és szerencsétlen fiúkon keresztül szeretné részben vagy egészben önmagát megvalósítani, ezért nevel puhány, noies férfiakat a fiaiból. Természetesen ezt is cáfolhatom a közvetlen környezetemet tekintve is… Több olyan Anyát ismerek, akiknek 2 felnőtt fia van, akik igazi, sikeres férfiak, mindennemű “anyakomplexus” nélkül.

Dehát szegény 2 gyermekes, lánytestvéres családok, nektek is szörnyű ami kijutott. Hiszen egy ilyen nődominanciájú családban Apa nyilván csak egy alárendelt papucs lehet, az ártatlan kislányok pedig ezt a családmintát magukba szívva vágnak a felnőtt, társas életbe, így hát jajj ezen csajok jövőbeni férjeinek… Én is ilyen “egyensúly nélküli” elnyomó család részeként nőttem fel, hiszen egy hugom van mindösszesen, de tanusíthatom, hogy a párkapcsolataimban mindig az erős, motiváló, domináns férfiak voltak azok, akikkel hosszútávon kijöttem.

Szörnyű lehet sokak szerint 3 gyerekes család gyermekeként is felnőni… mert ott meg a középső gyerek rendszerszerűen az elnyomott, a legkevésbé szeretett, a mellőzött. Elárulom, hogy középső gyermekből lett, karrierista, céltudatos, sikeres női barátnővel is rendelkezem. Akinek lehet, hogy valóban jobban meg kellett küzdenie a figyelemért, mint egy 1 gyerekes család egyetlen gyermekének, de ahogyan én látom, ez nagyrészben hozzájárult ahhoz, hogy ennyire kitartó, erős nővé érett.

A négy, öt, hat vagy több gyerekes családokról meg már írni sem merek. Ők ŰRLÉNYEK. Biztos, hogy nem normális az anyjuk, sem apjuk. Biztos, hogy megkattantak amíg felneveltek ennyi utódot , és azt sem tudják melyik gyerek melyik, mikor van a szülinapja, vagy hulott ki az első tejfoga. Nyilván sok testvér között nagyon különböző személyiségűek is lesznek. Én olyan nagycsaládból származó embereket ismerek, akik nyitottak, közvetlenek, viccesek, végtelenül optimasták, és igazán társasági figurák… nyilván nem véletlenül…

Ennyit a gyerekek számáról.

A korkülönbség megint megér egy misét.

A szülői társadalom kiszámíthatatlan. Ha úgy gondolod, hogy a kis korkülönbség az ideális, hülye vagy. Ha azt, hogy a több év az, akkor is hülye vagy. Valaki szerint legalábbis biztosan.

El sem akarom hinni, amikor az 1 gyerekesekre azt mondják, hogy NEM CSALÁD. Na meg, hogy biztos csak becsúszott, ezért nem vállalnak még egyet. Vagy amikor az 1-2 év korkülönbséggel gyermeket vállaló anyákat szólják le, hogy csak “potyogtatja a kölyköket”, mert nem akar biztos dolgozni, meg neki így a kényelmes. Vagy akik bár szeretnének kisebb korkülönbségű gyerekeket, sajnos nem tehetik meg, mert egészségügyileg, anyagilag, vagy bármely más oknál fogva nem lehetséges, de traktálják őket, hogy nem lesznek játszópajtásai a gyerekeik egymásnak, ha későn jön a testvér.. . Na és ahogyan a több gyerekes szülőket sajnálják le, mert szegényeknek biztosan nincsen életük…csak az állandó etetés, ruházás… elképesztő!

Ilyenkor azt gondolom, hogy olyan szívesen leszervezném a sok ítélkező embernek, hogy csak 1-1 hét erejéig kóstoljon bele a leszólt, leírt, lesajnált családok, egyének életébe. Azért, hogy élje át, tapasztalja meg, érezze, amit éreznek, és UTÁNA legyenek okosak.

Tudjak meg, hogy minden éremnek 2 oldala van. Tudják meg, hogy bár 1 gyerekesként vágyom még majd babára, de jelenleg TELJES és Boldog Családnak érzem a sajátomat így is. Tudják meg, hogy a “gyerekeket potyogtatóknak” egyáltalán nem olyan buli ez, mint amilyennek sokan hiszik. A 9 hónapnyi várandósság és azt követő gyermekágyi időszak egy alkalommal is megterhelő, es nem csak fizikálisan. Lelkileg is. Mert bár csodálatos dolog a gyerekvállalás, a vele járó anyai “beszűkült” életmód már nem annyira. Nem könnyű megküzdeni ezzel először sem, majd 1, 2 vagy 3 év után újra sem. ÉS még sorolhatnám a példákat a végtelenségig.

Miért nem godnolkodunk mielőtt ítélkezünk, miért nem gondolunk bele mások helyzetébe, mielőtt véleményt formálunk Róluk?

Úgy gondolom, hogy senkinek sem köze, sem pedig joga nincsen ahhoz, hogy másokat sértő módon alkosson határozott véleményt olyan dolgokról, amikről mindösszesen KÉT EMBERNEK KELL MINDEN ESETBEN EGYET ÉRTENIE. Annak a két embernek, akik a SZüLEI lesznek annak az 1, 2, 3, 4, 5, vagy még több 1, 2, 3, 4, 5 vagy még több év korkülönbséggel született gyereknek.

…mert nincsen ideális. Legalábbis szerintem.

A hideg ráz, amikor valaki kategorikusan kijelenti, hogy szerinte csak a lusta szülő nézeti a tévét a gyerekével, adja a kezébe a telefont, tabletet, kizárólag azért, mert neki NINCS KEDVE a kicsivel foglalkozni…

Én ezúttal üzenném Nektek, minket lusta szülőnek titulálóknak, hogy ha a következő sorokat elolvasva is lustának gondoltok, én felvállalom, lusta vagyok. És ha ez azt jelenti, hogy ROSSZ Anya, akkor azt is.

Rossz, és lusta azért, mert miután felébredt a közel másfél eves gyerekem, pelenkát cseréltem, feöltöztettem, a szobájában megnézegettük a kedvenc könyveit, majd megreggeliztünk, rajzoltunk vagy gyurmáztunk, kimentünk egy kicsit sétálni, motorozni vagy játszóterezni, ebédet készítettem, rendeltem vagy csak melegítettem, etettem, tisztába tettem, lefektettem, majd a szabad 3 órámban rendet raktam, és vagy számítógép elé ültem a céges ügyeinket intézni, vagy nekiálltam mosni, takarítani, ébredés után uzsonnát készítettem, legóztam, mesét olvastam, megszereltem a műanyag játékfúróval az összes zárat, autókkal versenyeztem, délután hatra elfogytam, és az ötleteim is. Engem is elkeserít, hogy csak eddig bírom, és ennyire futja a kreativitásomból, de a már magát ekkorra kellően unó gyerekemet nem köti le a 24. játéka, mert hát tényleg minden nap ugyanazokkal játszunk. Néha más a sorrend, vagy egy-egy kimarad, de akkor másnap biztosan azzal kezdünk, hiszen az az “újdonság”. Na ekkor a már aznap ötödjére a távirányítóért küzdő fiamnak nem állok ellen, hanem egyszerűen bekapcsolom a tévét, és valami a korának leginkább megfelelő mesét keresek. És tényleg kövezzetek meg, de hihetetlen jól esik leülni a kanepéra, megnézni a facebookomat, átfutni valamenyik hírportált, amíg Ő a babzsákban hever egy kis tál kölesgolyóval a kezében, és nevetgél. Sokszor odaülök mellé, és próbálom egyszerűbben mesélni, magyarázni mit is lát, mi is történik épp.

De említhetném, hogy sok szülő ismerősöm szemében mennyire ciki vagyok, amikor elmesélem, hogy a gyerekem imádja a bogyó és babócát, és viccesen “függőnek” titulálom. Mert sokak szerint a tv és az összes műsor csak káros lehet a gyerek számára, mind mentálisan, mind fizikálisan, butít, elront, agresszívvá tesz, rontja a látást, csökkenti a kreativitást és még sorolhatnám. Elképzelhetetlen, hogy mértékkel és minőségi műsorral egyáltalán nem ártalmas számukra a technika? Hogy egyszerűen nekem is szükségem volt egy kis “segítségre”, pédául a babám körömvágása közben, mert annyira aktív, hogy nem tud nyugton megülni, és ilyenkor nem tudok a kezébe adni egy játékot, vagy lekötni az “ez elment vadászni…” kezdetű mondókával sem. Egyszer bevillant a Bogyó és Babóca, hogy pár hónappal korábban egy szülő ismerősöm említette mennyire imádja a fia, így megkerestem, és a zenéje csodát művelt, már az első alkalommal. Amikor még nem volt számára érdekes sem Halász Judit, sem az Alma együttes többi zenéje, és bár Aviciire mindig mosolygott, mégis valami korához illőt igyekeztem lejátszani neki. Az öt perces, tanulságos kis történetekből hármat-négyet megnéz a fiam egy ültő helyében, amire semmilyen más mesekönyv, játék, vagy szórakoztató személyzet sem képes. Rászokattam. És magamat is, mert ha nyűgös, és nincs kedve önállóan játszani amíg én a konyhában tevékenykedek például, szuper “B”, “C” vagy “D” terv a mese, mert működik. És imádom hallgatni, amikor zajlik a történet, és az én babám kacag, és mutatja a törött szárnyú madárnak, hogyan repüljön, vagy rázza a fejét amikor valaki nem cselekszik helyesen. :)

És ha mindez nem lenne elég, elárulom, hogy annyira lusta és rossz szülők vagyunk, hogy napi iPad időnk is van… A párom “uti” munkaeszköze a tablet. Gyakorlatilag mindig a kezében van, így elkerülhetetlen volt, hogy ne lássa és érdekelje a gyereket. Megmutatta neki, és egyszerű, színes, zenélő applikációkat töltött rá, amivel késő délután, szinte minden nap, maximum 15 percet, közösen játszanak. Összebújnak, és Beni hálás az Apukájának, hogy kölcsönadja kicsit a saját játékát neki. Ez nem azt jelenti, hogy ne színeznének, legóznának, labdáznának vagy játszanának más, hasznos, klasszikus dolgokat.

Ami pedig nem maradthat ki a sorból, a telefon. Én telefonon és számítógépen intézem a munkáim kb. 90 %-át. És akkor nem beszéltem arról, hogy naponta többször nézem a közösségi oldalaimat, és napi szinten kommunikálok chaten a barátnőimmel is. Tehát “nyomkodom”. Számtalanszor próbálja megszerezni, megnézni a fiam is, mit csinál Anya. Miért is ne érdekelné, ha minket, a szüleit, és igazából bárhová megyünk az emberek döntő többségét is érdekli a telefonja. Így amikor nincsen más eszköz kéznél, például idegen helyen pelenkázás közben, vagy az autóban hazafelé úszásról, amikor már végigénekeltem a Micimackót oda és vissza négyszer, meg a Cifra palotát, és a világ összes létező állathangját is utánoztam, miután azokat megvettük a vásárban fél pénzen, na meg Old Mcdonald farmját is kiveséztük, és csupán percek választják el az elalvástól, igen, a kezébe adom a telefonomat, amin angol dalokat énekelnek a Fisher Price kis figurái. És tűri a pelenkázást, az öltözést a kényelmetlen szituációkban is, és kibírja ébren hazáig, hogy aztán otthon nyugodtan, ebéd után egy jó nagyot aludhasson. Azt hiszem van helyzet, amikor többet használok ezekkel az eszközökkel, mint amennyit ártok. DE! NEM MINDIG nyúlok ezért a segítségért, és nem azonnal, nem elsőként.

Igaz, hogy könnyű megoldás lekötni a gyereket a technikával. Hogyne lenne az. Megnyomni egy gombot, és folyik a végeláthatatlan mesesorozat, a zene, a játék, a gyerek meg csak ül, és tátott szájjal figyeli amit sokszor nem is ért, miközben zajlik körülötte az élet. De mint megannyi esetben, én úgy gondolom a mértéktelenség az, ami ártalmas. Reggel bekapcsolni, este meg ki. Eszetlenül mérgezni a gyerek agyát nekem sem célom, hiszen értelmes, intelligens embert szeretnék nevelni, a világra nyitott személyiségűt. Szeretném, ha szeretné a természetet, élvezné a kirándulásokat, a vizet, a hegyet, a havat, az erdőt, a viragok és a fű illatát. Ha tudná mi az igazi játék. Ahogyan mi, a szülei tudjuk, és a mai napig őrizzük az emlékét egy-egy az erdőben, mezőn, búzában eltöltött napnak gyerekként, a szomszéd gyerekekkel. Szeretném, ha az emberi kapcsolatokat mindennél előrébb valónak tartaná, és szabna magának határokat.

Sok mindent megengedünk, de azért vannak nekünk is szabályaink. Olyan szabályok, amik a családunk minden tagjára vontakoznak. Nálunk például étkezés közben senki nem telefonozik, tabletezik. Akár itthon, akár étteremben eszünk. Ezt a szabályt például a párom kérte, mert egyszer, évekkel ezelőtt, egy étteremben ebédelve azt vettük észre, és azon borzadtunk el, hogy körülöttünk 20 asztalból 2 volt, ahol legalább 1 ember nem a telefonjával foglalkozott. Elkeserítő volt látni, hogy együtt vannak az emberek, programot szerveznek, és mégsem élvezik. Hiszen, ha élveznék egymás társaságát, a helyet, az ételeket, a zenét, vagy bármi mast, nyilván nem lenne szükség egy tárgyra, egy eszközre, ami leköti őket.

És MI nem szeretnénk ilyen emberekké válni.

Mindezen túl viszont úgy gondoljuk, hogy modern világban élünk, aminek nélkülözhetetlen része a technika. Nem zárjuk ki belőle épp a gyerekünket, mert ebbe a korba született, és hosszú távon valószínűleg többet ártanánk azzal, ha semmit sem engednénk. Számtalan szempontból.

Ismerje meg, lásson, tanuljon belőle, általa, akár negatív példákkal akár pozitívakkal szembesülve, és legyen ez EGY ablak számára a világ felé. DE NE AZ EGYETLEN!

Nehezen ment, de úgy döntöttünk, hogy szeptembertől bölcsibe fog járni a Fiunk. Na igen, de melyikbe? És miért pont abba? Nem gondoltuk, hogy a “menjen- ne menjen” kérdésnél nehezebb lesz az intézmények közötti választás.

Eleve dilemma volt, hogy biztosan akarjuk (akarom) –e. Az jár a fejemben, hogy alig lesz 2 éves, és elindulunk egy olyan, de olyan hosszú úton, aminek a végén a most még pici Szerelmünk kirepül majd. Egy év bölcsi, aztán 3 év ovi, majd 8 általános, 4 gimi, és még pár év felsőoktatás, ami alatt reggel ébredünk, készülünk, búcsúzunk, délután újra találkozunk, picit együtt vagyunk, alszunk, ébredünk, készülünk, búcsúzunk, délután újra találkozunk, picit együtt vagyunk, alszunk, ébredünk, és így tovább a sok sok éven át, napok egymás után, és szinte egymás NÉLKÜL. Napok, hetek, évek, amikor alig töltünk együtt időt… Egy kicsit úgy érzem, azzal, hogy átadom a stafétát a babám napi felügyeletében, Ő pedig egy közösség tagja lesz, hivatalosan is “nagy” lesz. Nem (csak) az Én, a Mi egyetlen pici Kincsünk lesz, akinek minden fontos pillanatában volt eddig szerencsénk osztozni. Akit öröm a hálózsákba bújtatni délben, és annál is nagyobb meglátni azt az őszinte boldogságot a mosolyában, amikor pár órával később felébred, és benyitok a szobájába. Meghat, és most is megkönnyezem, hogy ha belegondolok abba, hogy néhány hónap múlva ezekben a kis apró, de boldog pillanatokban mennyire ritkán lesz részem. Hogy mennyire hihetetlenül gyorsan telik az idő, és a terhességemre datálható “újfajta” időszámítás még mindig képes egyre és egyre gyorsulni.  Mióta Anya vagyok, megváltozott az IDŐ jelentése. Korábban soha nem érdekelt, hogy múlik, igazából észre sem vettem –maximum a születésnapjaimon, az egyel több gyertyából-. Most már nagyon is. A gyerekemen látom, hogy mennyire gyorsan telnek, majd múlnak el csodálatos korszakok… ijesztő.

Nyilván hasonlókon megy keresztül az is, aki nem 2, hanem 3 évesen engedi az első “saját” útjára a gyermekeit. A lényeg, hogy nehéz. Elengedni is, valamint megküzdeni azzal a teherrel, hogy ha már megy, olyan helyet válasszunk Számára, ahol a lehető legjobb kezekben van. Ahol biztonságban van, vigyáznak rá, szeretik, tanítják, jól érzi magát, miközben a leghasznosabb alapokat sajátítja el a későbbiekre.

Sok lehetősége van egy szülőnek, amit egyedül az igényei fognak egyre kisebb és kisebb számmá redukálni. Nagyobb városban élőknek nagyobb a felhozatal is. Mi itt Maglódon, Budapest agglomerációjában, kicsit korlátozottabban válogathatunk. Főként, mert nekem is akadtak extra kívánságaim…

Első körben szeretném közelebbi helyre íratni a Fiamat, hogy a következő 4 évem ne azzal teljen, hogy a fél napot az autóban töltöm a gyerekem szállítgatása végett. Ha már bölcsis, vagy ovis lesz, szeretném hasznosan, munkával tölteni a “szabad” órákat, tehát negyedórányi útnál távolabb nagyon nem keresgélnék… itt már azért jócskán szűkült a kör.

Állami vagy magán?! A környékünkön állami bölcsibe járó (járató) szülőktől túl sok pozitívat nem hallottam, és nem is láttam, így én inkább a magán helyek között keresgéltem.

Harmadik körben amit szerettem volna, hogy angol legyen az ovi. Ahol a fő nyelv az angol, ahol játékosan, abszolut kötetlenül szivárog be a kisfiam fejébe a nyelvtudás. Ahol mindennemű eröltetés nélkül megbarátkozik az anyanyelvén kívül egy másik nyelvvel.

Mindezen túl, ragaszkodtam hozzá, hogy óvoda és bölcsőde egy intézményen belül legyen, azért, hogy ha az első év után, ami alatt megszokja, és remélhetőleg megszereti a közeget, ne kelljen új helyet keresni, ahol ismét elölről kezdenénk mindent.

És akkor nem vettem még számításba, hogy milyen az étkeztetésük, milyenek a pedagógusok, milyen extra programok vannak, milyen a környezet, és természetesen MENNYIBE KERÜL…

Jóformán 2, maximum 3 hely maradt, ami megfelelt az elképzeléseimnek, és lehetőségeinknek.

Elmentünk, szétnéztünk, puhatolóztunk, és be kell, hogy valljam, nem ájultunk el. Magánovik ide vagy oda, mindenben lehet hibát találni, ami biztosan elbizonytalanít a döntésben. Vagy a hely nem túl bizalomgerjesztő, vagy az oktatási program, vagy a nevelők… Ami biztos, hogy nem volt “szerelem első látásra”, amire én annyira vágytam volna.

És ami a ledigesítőbb, az a nyomás, amit a szülőkre gyakorolnak, a sürgetés a választásban, “az elfogynak a helyek, ha nem foglaljuk le nagyon gyorsan” stressz. Ami nyilván igaz, hiszen a februárban meghirdetett helyek napok alatt telnek be, és az én szülői felelősségem előre tájákozódni, és tisztában lenni a határidőkkel, de könyörgöm, még csak most született, még alig indult el, és tudjam előre, hogy egy év múlva hová fog bölcsibe járni… azt sem tudtam egy fél évvel ezelőtt, hogy egyálatalán fog-e. Biztosan az én hibám, hogy későn kapcsoltam, de bele kell még rázódnom ebbe a rendszerbe. Sokkoló ez a tempó, és az elvárások, hogy egy vagy maximum 2 év múlva azon kell gondolkodnom, hogy milyen irányba tereljem a pici Fiam életét, vagyis MI, a szülei milyen munkát, jövőt képzelünk el neki, hiszen előre tudnunk kell majd milyen iskolába iratjuk majd, ahonnan milyen lehetőségei lesznek a még távolabbi továbbtanulásra… erre még nem vagyok felkészülve, de mielőbb megpróbálok tanulni olyanoktól, akiknek már van használható tapasztalata a kis életek feletti döntésekről… mindenesetre egyelőre nem vagyok kibékülve a rendszerrel. Én nem képzeltem még el a gyermekem életútját. És nem csak azért, mert csupán 16 hónapos, hanem azért sem, mert nem is iagazán szeretném. Amikor én gyerek voltam, de már képes döntést hozni arról, hogy mit szeretnék,  volt választási lehetőségem. Hogy human vagy real beállítottságú vagyok, hogy angolt vagy németet szeretnék tanulni, hogy fodrász vagy jogász szeretnék lenni. ÉS NEM VOLT KÉSŐ megvárni az én döntésemet. Fullasztó, hogy a hazai rendszer már a friss szülőt is presszionálja, hogy döntsön, gondolkodjon és határozzon meg egy életpályát, amiről fogalma sincs, hogy testhezálló vagy egyáltalán működőképes lesz majd. De nincs más választásunk, különben lemaradunk, a gyerekünk hátránnyal indul majd a társaihoz képest, és egyébként is, szocializáljuk minél hamarabb, hiszen szükséges. Szóval beszállunk a mókuskerékbe, és megpróbálunk a “mostban” olyan irányt mutatni, ami a Fiunk számára a későbbiekben a legnagyobb önálló teret engedi majd.

A bölcsiválasztásban végül pedig amire legtöbbet adtunk a megérzéseink, és a látottak után, az az ismerőseink, barátaink személyes tapasztalata, és véleménye volt. Talán a napokban sikerül is végleges döntést hoznunk. Elengedhetetlen a kompromisszum nyilván, engednünk kell az elvárásainkból, hiszen az is lehet, hogy mi tettük túl magasra a lécet.

Az pedig, hogy hogyan döntöttünk, helyesen vagy helytelenül, egy jó ideig még nem fog kiderülni sajnos. De a felelősség, az biztosan a Miénk.

Én választhattam, mert a szerencsésebbek közé tartozom. Végül államiban szültem. De a teljes terhesgondozásomat magánklinikán csináltuk végig. Azért, mert ami a hazai kórházakban általánosságban megy, szerintem elfogadhatatlan. A környezetem borzasztó történetei után, az egyik esti híradó sokadik anyaga egy nő gondatlan ellátásáról, feltette az i-re a pontot nálam. És nem szeretnék gazdasági, társadalmi problémákról, politikáról vagy pénzügyről blogolni, vagyis semmi olyasmiről, amihez kicsit sem értek, ezért ezúttal is csak szimplán a sajat tapasztalataimat szeretném megosztani Veletek, és segíteni a választásban azoknak, akik megtehetik, hogy válasszanak.

Én jól döntöttem, mert mindennel maximálisan elégedettek voltunk. De ez kb. 90%-ban az orvosomnak volt köszönhető.

A kulcs szerintem tehát az orvosválasztásban rejlik.

Mielőtt mindenki azt gondolja, hogy egy rokon, családbarát, ezeréves jó viszonyra visszavezethető dokink volt, elárulom, hogy egyáltalán nem így van, sőt…

Elmesélem én hogyan találtam rá a számomra tökéletes Orvosra. :)

Korábbi bejegyzéseim egyikében, a terhes naplóm első részletét osztom meg Veletek (http://doboagi.blog.hu/2014/11/28/teherbe_nem_esni_a_naplom_elso_bejegyzese_2013_02 ), amiben elmeséltem, hogy számomra nem jósoltak sok jót a teherbe esést illetően, így én nagyon gyakorlott voltam az orvoslátogatásban, váltogatásban. Debrecenben fantasztikus orvosaim voltak, de miután Budapestre kerültem, néha az éves szűréseken túl is kénytelen voltam felkeresni egy-egy szakembert, amikor nem volt időm debrecenbe utazni. Próbálkoztam zsörtölődő, túl komor, idősebb férfi nőgyógyásszal, majd vezető beosztású nőivel, akinek sokáig látogattam nagyon sok pénzért a váci utcai magánrendelését, ahol a sok pénzért “cserébe”nem egyszer este 11ig várakoztunk (akár 2-3) órán át, hogy bár időpontra érkeztünk, egyszer majd sorra is kerüljünk. Megkaptam, hogy valószínűleg meddő vagyok, hogy annyira vékony a méhnyálkahártyám, hogy esélytelen egy terhesség esetén a beágyazódás, hogy ilyen meg olyan gyanus vagyok, aztán mégsem, na meg, hogy gyógyszerekkel sem lehet beállítani a ciklusomat… vizsgálat vizsgálat hátán, a magánrendelések alatt mézes-mázas fogadtatás és barátkozás, egy állami kórházi vizsgálat során pedig még csak fel sem ismert az orvosom, akinél 3 nappal korábban jártam, és 1 éve kezel… szánalmasnak éreztem. A jelentéktelenségemet a praxisában, életében. És Őt is, amiért 15-20 ezer ft/ vizsgálat ellenében érdeklődik, kedves, figyelmes, bűbájos, a kórházi munkahelyén pedig 5 percig kell gondolkodnia, hogy képbe helyezzen…

Váltottam. Aztán újra, Pedig nem vagyok kényes, és nem várom el, hogy az orvosom a barátjaként kezeljen. De igenis tudja, hogy ki vagyok, és ha 1 éve hozzá járok sok sok pénzért ráadásul, ismerjen már fel.

Amikor egyszer csak, minden baljóslat ellenére lett egy ( 5!!!) pozitív tesztem, azonnal orvoshoz akartunk rohanni, hogy igazolja a történéseket az életünkkel. De akihez akkor jártam 3-4 héttel minimum korábban kellett időpontot kérni, így azonnal kellett valaki. Nem messze tőlünk, Budapest  egy kertvárosi részébe jártunk egy kicsi magánklinikára, ha bőrgyógyászati gondunk akadt. Ők jutottak eszünkbe. Este 6kor telefonáltuk, elmondtuk, hogy nagyon sürgős, mert 2 nap múlva elutazunk, ezért másnap reggelre, az első paciens elé, kicsivel 8 óra előttre időpontot is kaptunk. A helyet eleve ismertük, csendes, ősfás környezetben, egy nagyobb, modern családi ház méretű klinikát kell elképzelni. Várnunk 5-10 pernél többet soha nem kellett, tudták kik vagyunk, miért jöttünk, mit szeretnénk. Amiért fizettünk, azt bőven meg is kaptuk. Kimagasló figyelmet, azonnali ellátást, gyors ügyintézést, magunk körül soha, szinte egyetlen beteg embert sem, mosolygást, kedves fogadtatást, türelmet, időt, precizitást.

Az első nőgyógyászati vizsgálat alkalmával, mint utólag kiderült, azért, mert nagyon fiatal volt még a várandósságom, nem jósoltak túl jót, hiszen az ultrahang semmit nem mutatott. Egy héttel később ismételt vértesztre hívtak be, hogy lássuk, növekszik-e a hcg szintem, vagyis halad-e előre a terhességem. Ugyanaz a doktor vizsgált mindkét alkalommal. Pár nappal később nagyon erős görcseim voltak, ezért azonnal őket hívtuk, viszont azon a napon másik doktorúr rendelt. Bementünk, megvizsgált, majd félórán át csak kérdeztem, ő válaszolt, ő kérdezett, én válaszoltam, és így tovább. Minden addigi félelmre, aggodalmamra választ kaptam, megnyugodtam, és azonnal éreztem, hogy “hazaértem”. Az első találkozás és vizsgálat után tudtam, hogy ezután csak és kizárólag az Ő kezeire bízhatom a magam, és ennek a kis új életnek a sorsát, egészségét is, amíg egy testben élünk.

Egy orvos szakértelmét, hozzá nem értőként nyilvánvalóan nem tudjuk megítélni, főleg nem egy nagyjából zavartalan terhesség alatt és egy komplikációmentes szülés esetén. Amennyire tud az ember tájékozódni, megteszi, utána lehet olvasni a végzettségnek, képzettségnek, tanulmányoknak, ilyen- olyan extra információnak, de én úgy gondolom, hogy mindezen túl, ami egy kismama számára fontos kell, hogy legyen a választásnál, az a szimpátia és a bizalom. Ez pedig megvolt. Minden barátnőmnek és ismerősömnek ódákat zengek a mai napig az orvosomról, és az Ő számomra tökéletes, közel 9 hónapnyi munkájáról. A nagyszerű orvosi, és a nagyszerű szülői tanácsairól. A megbízhatóságáról, a készenlétéről, a kedvességéről. Be kell valljam, hogy én mániákus orvoshoz járó lettem a terhességem alatt. Olyan örömmel és pozitív izgalommal jártam alkalomról alkalomra, mint mások a vidámparkba. Imádtam a klinikára járni. Pedig rengeteg félelem volt bennem, és voltak nehézségek bőven a 9 hónap alatt, hogy említsek párat, a 12. Hétig növekvő közel 10 centis cisztám, a korai és folytonos pocakkeményedések, a 32- 36. Hét közötti folyamatos fekvés, stb. De nem volt kérdés, hogy a szülést is vele képzelem el.

A magánkórház és állami közötti dilemma hamar felvetült, hiszen a terhesgondozást végző klinkán nem bonyolítanak szülést. Így vagy választhattunk magánkórházak között, ahová “jön velem” szülni a saját orvosom, vállalva a kockázatokat, hogy a munkahelyén nem lesz-e éppen ügyeletes, vagy nem egy órákon át tartó műtétje közben indul meg kilóméterekre tőle a szülésem, és nem tud ott lenni velem, hiába akar. Vagy a másik opció az az állami kórház volt, ahol a dokim dolgozik. (hiszen a személyéhez, ellentétben a kórházzal, tudtuk, hogy ragaszkodunk). Azt javasolta, hogy nézzük meg a kórházat a párommal pár hónappal szülés előtt, és úgy döntsünk. Kértünk egy időpontot, és elmentünk. Ami elsőre fogadott kiábrándító, volt. A kórház kívülről lepukkant volt, sok sok évvel elmaradva az elvártnál. Az ajtón belépve sem fogadtak minket job körülmények. A félelmetes liftre hosszú perceket kellett várni, amit csak a liftkezelő nyithatott- zárhatott. Ha valakinek sürgős volt, várhattunk még egy, vagy akár még egy kört. Ha nagynehezen bejutottunk, a liftbe, mert 6-7 hónapos terhesen nem esett olyan jól 5 emeletnyi séta, akkor jött a végtelennek tűnő út az ötödikig, zsúfolásig tele, levegő nélkül.  A szülészeti részleg viszont megdöbbentő volt. Felújított, tágas, magánklinikákhoz képest is maximálisan, ha nem jobban felszerelt szülőszobákkal. A vajudás megannyi alternativ módját megismetük percek alatt, a fura kinézetű szülőkeretet ( számomra arra az ugráló játékra hasonlított, amiben gumis kötelekkel kötnek ki, és úgy kell fel-le huppanni :D ), a nagy labdákat, bordásfalat, kádat és még sorolhatnám. Tetszett. :) A nagy, sokágyas szobákkal sem volt baj, ahol a szülés utáni napokat töltjük, de az alapítványi, egy ágyas szobák azonnal meggyőztek. Saját mosdó, zuhanyzó, hűtő, “lapostv”, pótágy apának, minden ami a nyugalmamhoz kellhet. Mindezt magánkórházi árakhoz képest olcsón. ( 10 ezer forintért)

Hamar eldöntöttem, hogy “jó lesz nekünk itt”. Csaba, a párom sokkal bizalmatlanabb volt, de az én bizalmam végül Őt is meggyőzte. A szülésünk pedig igazolta is a (jó) döntésünket.

Mindennel elégdetettek voltunk. Tetszett, hogy egy azon szobában vajúdtam, szültem és rendezték, tisztogatták, méricskélték a pár perces babámat. Tetszett a kis szobám, ahová nyugodtan jöhetettek be a barátnőim lufikkal, tortával, kölyökpezsgővel üdvözölni a földiek között az újszülött Kis Benediktet, engem pedig az Anyukák táborában. Jó volt, hogy az életem első napját Anyaként az új Családommal tölthettem végig, úgy, hogy egy pillanatra sem vátunk el, így éjszaka sem. Jó volt tudni, hogy ha bármi fennakadás van, a babámat nem kell azonnal elszállítani más intézménybe, hiszen adottak itt is a lehetőségek…

Jó volt tudni, hogy jó helyen vagyok. Azt, hogy jobb helyen nem is lehetnék.

A szülőágyon, szülés után percekkel ígértem meg az orvosomnak, hogy ha lesz még gyermekem, mindent ugyanitt, ugynígy szeretnék csinálni. Ezzel a csapattal ( dokival, szülésznővel, a Párommal, Anyukámmal), ezen a helyen.

Számomra a szülést követő napok nehézsége a szülés fájdalmának sokszorását hozták a szoptatás kapcsán, így volt lehetőségem az osztály összes nővérével, csecsemősével is találkozni, és azt kell, hogy mondjam, rengeteggel tartozom nekik. Voltak közöttük flegmák, meg savanyú fejet vágók, de összességében profik voltak, és az utolsó napomon bent, egyhuzamban közel 20 órán át, óránként jöttek, segítettek, és tanítottak. Hogy azért, mert a kötelességük volt, vagy azért, mert némiképp kiemelten kezeltek voltunk, nem tudom, de köszönöm nekik.

Ha az orvosom vette a fáradtságot, és szólt nekik, hogy segítsenek ebben- abban, akkor pedig természetesen köszönöm Neki is.

Azok az ismerőseim, akik magánklinikán szültek, általában hasonló jókat mesélnek. Amiről azt gondolom, hogy “ NA MÉG JÓ!!!” Amikor milliós tételbe kerül magánintézményben egy “csomag” a terhesgondozásra és szülésre, legyen is maximálisan elégedett az ellátással a kliens. És én bár sajnálom, hogy az állami ellátásban szinte már el sem várható el ez a fajta maximalizmus, és az én pozitív esetem ritka számba vehető, mégis sokkal “tisztábbnak” gondolom a magánklinikai ellátást. Az árakat előre tudjuk, és azt is, hogy a pénzünkért mit várhatunk el. Nincs az ideges zsebbe dugdosás, mennyi az annyi, és mi jár érte stressz. Ha ez Magyarországon ma így működik sajnos, akkor így is fog még egy ideig, kvázi ezzel kell megbarátkoznunk, ha elfogadni nyilván nem is szeretnénk. És számtalan szempontból meg is értem az orvosi, egészségügyi szférában dolgozókat. Azt a munkát, elhivatottságot, időt, energiát, szenvedélyt beleölve abba, hogy Értünk legyenek, tegyenek, sokkkal, de sokkal többet érdemelnének.

Nekem életem legszebb és legnehezebb napjai voltak ezek a kórházi napok egyidőben. De jól sikerültek, köszönhetően annak a sok sok lelkiismeretes szakembernek, akikből nagyon sokszor ennyi kellene ebbe az országba, köszönhetően továbbá a szerencsének, a körülményeknek, és Mindenki másnak, aki egy kicsit is közrejátszott abban, hogy minden ilyen jól alakuljon.

Köszönjük.

A szülést követő napunk a kórházban: