…teszi fel a kérdést szerintem jogosan, némi iróniával, de szórakoztatóan egy reklám. És mennyire betalált! Legalábbis nálam. Szó sincs önsajnálatról, vagy panaszkodó hangnemről. Nem arról íok, hogy miért nem vigyáz a gyerekre az Apukája, vagy a Nagyi, vagy a babysitter, ha Anya annyira beteg ...

Hanem arról, hogy az az igazi értelemben vett “betegszabadság”, “ágynakesés”, és napokig tartó gyógyító kúrák szerintem örökre eltűnnek az életünkből, vagy legalábbis jóóó hosszú időre, amikor szülővé válunk :).

Szerencsére egyáltalán nem vagyunk beteges család és ritkán küzdünk megfázással, vírussal, és egyéb hasonló gonddal-bajjal. Ha viszont nagyritkán lebetegszünk, akkor az tényleg küzdelem.

Küzdünk a fájdalommal, az idővel, és gyakran még egymással is ( a párommal), hiszen ha beüt a baj, az biztosan egyszerre söpör végig az egész családon, és természetesen mindenkinek jól esne az ápolás, a nyugalom, de ilyenkor ujjal mutogatva igyekszünk a másikra testálni az itthoni teendőket, főként a gyerek körülieket. Mert egy főzés, mosás éppen kimaradhat, és a takarítást is elnapolhatjuk, de a fiunknak lázasan is adni kell enni (naponta ÖTSZÖR!), meg kell fürdetni, le kell fektetni, a játékról, és szórakoztatásról nem is beszélve.

Legtöbbünknek nyilván van segítsége, egy szuper nagymama, nagypapa, keresztszülő, testvér, babysitter személyében, aki ilyenkor maga a megváltó egy beteg szülő számára. Nyerhetünk pár óra alvást, egy kis pihenést, és némi tehermentesítést úgy általánosságban.

De a gyerekünknek akkor is szüksége lesz ránk. A közelségünkre, a szeretetünkre. Legalábbis nálunk rendszerszerű, hogy ilyenkor vágyik leginkább a társaságunkra Beni és szeretne egyfolytában ölelni, puszilni, velünk lenni, játszani. Valószínűleg érzi a megváltozott helyzetet, viselkedésünket, és ezért igyekszik a maga módján “segíteni”, vagy egyszerűen Ő így félt minket. Ami hihetetlen aranyos dolog, és megindító, de lássuk be, ilyenkor nagyon nehezen viszonozható.

Imádom a Fiamat, és nagyon szeretek Édesanya lenni. A legrosszabb napjaimat is boldoggá teszi ez a kis emberke, és minden szirup nélkül állíthatom, hogy Ő a legjobb dolog az életemben.

Viszont, amikor pár hete kivették a bölcsességfogamat, előtte pár héttel pedig kiütött 2 napra egy hányós-hasmenős vírus, bevallom, én sírtam az Anyukámért! Azt kívántam, hogy álljon meg az idő, amíg nem leszek jobban, nem megy le a lázam, és érjen végre ide, hozzám az Édesanyám. Percenként néztem az időt a telefonomon már reggel 5től, amikortól nem tudtam aludni, és miután Apuka elment itthonról, 6:20-tól imádkoztam, hogy ne ébredjen fel Bubu mielőtt megérkezik a ”Szupernagyi”, mert teljesen biztos voltam benne, hogy képtelen lennék felkelni az ágyból, és átsétálni érte a szomszéd szobába.Szükségem volt a segítségére és a puszta, számomra gyógyító jelenlétére. Reszkettem a láztól, és mindenem fájt. Az járt végig a fejemben, hogy képtelen vagyok ellátni a gyerekemet, miközben ha ciki, ha nem, de sajnáltam magamat. :D

Ha gonosz vagy rossz vagyok ezért, akkor is elárulom, hogy egy picit visszasírtam azokat a régi, “világ elől elbújós, ágyban mese/ sorozatnézős” napokat, amikor teát és piritóst kaptam reggelire, és fel sem kellett érte kelnem, ebédre húslevest ettem, és nem volt nagyobb gondom annál, hogy fogok- e tudni aludni éjszaka, ha az egész napot átaludtam. :)

Hát most tudnék :D …

De ez az életünk rendje, ahogy mondani szokták… felnövünk, felnőttünk, és most a Mi dolgunk reggelre teát főzni, és piritóst sütni a kis beteg Családtagjainknak.

És ez így van jól. Még ha Anyák tényleg soha többé nem is mennek betegszabadásgra.

Láttátok a reklámot? Ha nem, itt megtaláljátok: https://www.youtube.com/watch?v=LNCOAqLpaO8