A napokban olvastam egy nagyon megindító anyagot, a “jó apákról”. Azokról a férfiakról, akikre az írás szerzője szerint olyan keveset gondolunk. (Aki elolvasná: https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10204962366120953 ) Legyen a történet igaz, vagy részben az, beleképzelve a saját helyzetemet a család történetébe, akiről szól, az édesapára gondolva, aki egész álló nap dolgozik, hajt, és küzd azokért, akiket szinte alig láthat a véget nem érő robot miatt, másodszori olvasásra sem úsztam meg a sírást. Ez, és saját tapasztalataim indították el a következő gondolatokat…
Az említett meghatottságomnak részben az volt az oka, hogy a mi családfőnk is reggel hattól talpon van, és hatalmas a boldogság, ha 7 előtt sikerül hazaérnie, vagy ha nyerünk vele egy fél, szabad vasárnapot. Miközben én bosszúsan teszem le a már délután fél5kor sötét, hosszú nap végén a telefont, ami azért csörgött, hogy Apa jelezze, még van 1-2 vagy 3 megbeszélése hátra, és puffogok, hogy megint egy szűk órát lehetünk csak hármasban, mielőtt Benink elalszik, igen ritkán gondolok arra, hogy legalább annyira fájhat ez, és lehet rossz Neki is, a későn hazaérkezőnek, mint a gyerekünknek, vagy nekem. Szégyellem magam, hogy erre miért nem gondolok gyakrabban, mielőtt vitáznék, vagy azzal piszkálnám, hogy alig vagyunk együtt. És persze sajnálom is Őt, mert bár az én napjaim sem könnyűek, én legalább legtöbbször együtt lehetek a mindennél jobban imádott kicsi kincsünkkel, aki, ha nehéz is a nap, felvidít, boldoggá tesz.
Másrészről a saját vágyakozásom hatott meg, egy olyan társ, Apa, családfő után, aki teljes szívéből így érez, ahogyan a leírt apuka, aki a rengeteg munka közben, után, vagy helyett is CSAK arra vágyik, hogy együtt legyen a szeretett Nővel, imádott gyermekeivel. És nem azért, mert az én gyermekem Apukája nem ilyen férfi, hanem azért, mert még ha ismerjük is a párunkat, és bízunk érzéseinek őszinteségében, is úgy gondolom, hogy egy férfi legbenső érzéseit, gondolatait nem igazán ismerhetjük. Így például, hány olyan Apa van, aki bár belefásul a hétköznapok monoton robotolásába, nem állhat le vele, és nyilván nem terhelheti ezzel sem Anyát, sem a gyereket, gyerekeket? Aki a mindennapi hajtásból hazaérve a feltöltődést jelentő vidám kacagások és közös játékok helyett gyakran fáradtsággal, hisztivel, betegséggel, könnyekkel szembesül az ajtón belépve, ami lássuk be, neki sem lehet könnyű a sok órai munka után.
Hányan vannak akik, ha hazaesnek, még le sem ültek, és már nyakukba zúdul a mi, Anyák, babák napjának súlya is?! Meddig terhelhető a család feje, meddig fog őszintén, szívből, azonnal sietni haza hozzánk a munkából, hogy teljesítsen a második műszakban is? Erre hányszor gondolunk akkor, amikor egy szürke, hosszú nap végén alig várjuk, hogy a Szerelmünk hazaérjen, hozzánk szóljon, társaságunk és SEGÍTSÉGünk legyen, partner az otthoni teendőkben, váltás a babaműszakban …
Sokszor Apa hazaérte számomra megváltás, miközben számára csupán egy váltás.
Miközben jogosan várom el, hogy abban a napi 1-1 órában teljesítsen Apaként itthon is, gyakran elfelejtem, hogy Apaként teljesített a munkájában előtte 12 órában is, értünk.
Nem tudom megmondani mik lehetnek jelen társadalmunk reális elvárásai egy Apával szemben. Mennyit bír el egy Apa, mennyire változott meg az idők során a férfi szerep is. Miközben a nők emancipálódnak, a férfiaktől is elvárhatjuk, hogy férjen bele naponta a gyerekek fürdetésének feladata?
Léteznek igazán jó Apák. Ismerek is belőlük néhányat. Akikre joggal vagyunk büszkék, mert szeretnek, dolgoznak, fáradnak, akárhányszor kell újra és újra megrázzák magukat, felállnak, és teszik a dolgukat ÉRTÜNK. Ők azok a férfiak, akiknek az életét kívülállóként olyan sokan irigylik, mert azt gondolják szerencsések. Pedig sokkal inkább arról van szó, hogy ERŐSEK. Nagyon erősek.
