Férfi vagy nő, amíg valakinek nincsen gyereke, szinte teljesen biztos, hogy elképzelése viszont van azok jövőbeni számáról. Ki határozottan 1-2-3-sokat akar, ki egyet sem, kinek pedig teljesen mindegy. Nem számít, TE éppen melyik tábort erősíted, az ellentáborok valamelyike úgyis meg akar majd győzni arról, hogy Te nagyon rosszul gondolkodsz…

Hány évesen vállald, milyen körülmények között, hányat, és milyen korkülönbséggel? Én talán még sosem hallottam két teljesen megegyező véleményt…

Mosolygok (legtöbbször csak magamban persze :D ) amikor valaki elkezd egyfajta nézetet, mintát magáénak érezni, és onnantól kezdve CSAK és kizárólag azt gondolja megfelelőnek, és jön a sajnálkozása…:

Sajnálják az egykéket, mert jajjj szegények mennyire antiszociálisak, és ha majd a szülők már nem élnek, milyen egyedül maradnak a világban. Nos, én számtalan, igencsak szociális, nagy, boldog, és összetartó családdal rendelkező egykét ismerek, akik míg élnek –valószínűsítem- , hogy nem maradnak egy pillanat erejéig sem egyedül, ha csak ők nem így akarják…

Sajnálják azokat is, ahol ketten vannak. Merthát ha 2 fiútestvér van egy családban, az Anyuka “nyilván” szegények valemelyikén (vagy mindkettőn) éli ki a leány gyermek hiányát, és szerencsétlen fiúkon keresztül szeretné részben vagy egészben önmagát megvalósítani, ezért nevel puhány, noies férfiakat a fiaiból. Természetesen ezt is cáfolhatom a közvetlen környezetemet tekintve is… Több olyan Anyát ismerek, akiknek 2 felnőtt fia van, akik igazi, sikeres férfiak, mindennemű “anyakomplexus” nélkül.

Dehát szegény 2 gyermekes, lánytestvéres családok, nektek is szörnyű ami kijutott. Hiszen egy ilyen nődominanciájú családban Apa nyilván csak egy alárendelt papucs lehet, az ártatlan kislányok pedig ezt a családmintát magukba szívva vágnak a felnőtt, társas életbe, így hát jajj ezen csajok jövőbeni férjeinek… Én is ilyen “egyensúly nélküli” elnyomó család részeként nőttem fel, hiszen egy hugom van mindösszesen, de tanusíthatom, hogy a párkapcsolataimban mindig az erős, motiváló, domináns férfiak voltak azok, akikkel hosszútávon kijöttem.

Szörnyű lehet sokak szerint 3 gyerekes család gyermekeként is felnőni… mert ott meg a középső gyerek rendszerszerűen az elnyomott, a legkevésbé szeretett, a mellőzött. Elárulom, hogy középső gyermekből lett, karrierista, céltudatos, sikeres női barátnővel is rendelkezem. Akinek lehet, hogy valóban jobban meg kellett küzdenie a figyelemért, mint egy 1 gyerekes család egyetlen gyermekének, de ahogyan én látom, ez nagyrészben hozzájárult ahhoz, hogy ennyire kitartó, erős nővé érett.

A négy, öt, hat vagy több gyerekes családokról meg már írni sem merek. Ők ŰRLÉNYEK. Biztos, hogy nem normális az anyjuk, sem apjuk. Biztos, hogy megkattantak amíg felneveltek ennyi utódot , és azt sem tudják melyik gyerek melyik, mikor van a szülinapja, vagy hulott ki az első tejfoga. Nyilván sok testvér között nagyon különböző személyiségűek is lesznek. Én olyan nagycsaládból származó embereket ismerek, akik nyitottak, közvetlenek, viccesek, végtelenül optimasták, és igazán társasági figurák… nyilván nem véletlenül…

Ennyit a gyerekek számáról.

A korkülönbség megint megér egy misét.

A szülői társadalom kiszámíthatatlan. Ha úgy gondolod, hogy a kis korkülönbség az ideális, hülye vagy. Ha azt, hogy a több év az, akkor is hülye vagy. Valaki szerint legalábbis biztosan.

El sem akarom hinni, amikor az 1 gyerekesekre azt mondják, hogy NEM CSALÁD. Na meg, hogy biztos csak becsúszott, ezért nem vállalnak még egyet. Vagy amikor az 1-2 év korkülönbséggel gyermeket vállaló anyákat szólják le, hogy csak “potyogtatja a kölyköket”, mert nem akar biztos dolgozni, meg neki így a kényelmes. Vagy akik bár szeretnének kisebb korkülönbségű gyerekeket, sajnos nem tehetik meg, mert egészségügyileg, anyagilag, vagy bármely más oknál fogva nem lehetséges, de traktálják őket, hogy nem lesznek játszópajtásai a gyerekeik egymásnak, ha későn jön a testvér.. . Na és ahogyan a több gyerekes szülőket sajnálják le, mert szegényeknek biztosan nincsen életük…csak az állandó etetés, ruházás… elképesztő!

Ilyenkor azt gondolom, hogy olyan szívesen leszervezném a sok ítélkező embernek, hogy csak 1-1 hét erejéig kóstoljon bele a leszólt, leírt, lesajnált családok, egyének életébe. Azért, hogy élje át, tapasztalja meg, érezze, amit éreznek, és UTÁNA legyenek okosak.

Tudjak meg, hogy minden éremnek 2 oldala van. Tudják meg, hogy bár 1 gyerekesként vágyom még majd babára, de jelenleg TELJES és Boldog Családnak érzem a sajátomat így is. Tudják meg, hogy a “gyerekeket potyogtatóknak” egyáltalán nem olyan buli ez, mint amilyennek sokan hiszik. A 9 hónapnyi várandósság és azt követő gyermekágyi időszak egy alkalommal is megterhelő, es nem csak fizikálisan. Lelkileg is. Mert bár csodálatos dolog a gyerekvállalás, a vele járó anyai “beszűkült” életmód már nem annyira. Nem könnyű megküzdeni ezzel először sem, majd 1, 2 vagy 3 év után újra sem. ÉS még sorolhatnám a példákat a végtelenségig.

Miért nem godnolkodunk mielőtt ítélkezünk, miért nem gondolunk bele mások helyzetébe, mielőtt véleményt formálunk Róluk?

Úgy gondolom, hogy senkinek sem köze, sem pedig joga nincsen ahhoz, hogy másokat sértő módon alkosson határozott véleményt olyan dolgokról, amikről mindösszesen KÉT EMBERNEK KELL MINDEN ESETBEN EGYET ÉRTENIE. Annak a két embernek, akik a SZüLEI lesznek annak az 1, 2, 3, 4, 5, vagy még több 1, 2, 3, 4, 5 vagy még több év korkülönbséggel született gyereknek.

…mert nincsen ideális. Legalábbis szerintem.