A hideg ráz, amikor valaki kategorikusan kijelenti, hogy szerinte csak a lusta szülő nézeti a tévét a gyerekével, adja a kezébe a telefont, tabletet, kizárólag azért, mert neki NINCS KEDVE a kicsivel foglalkozni…

Én ezúttal üzenném Nektek, minket lusta szülőnek titulálóknak, hogy ha a következő sorokat elolvasva is lustának gondoltok, én felvállalom, lusta vagyok. És ha ez azt jelenti, hogy ROSSZ Anya, akkor azt is.

Rossz, és lusta azért, mert miután felébredt a közel másfél eves gyerekem, pelenkát cseréltem, feöltöztettem, a szobájában megnézegettük a kedvenc könyveit, majd megreggeliztünk, rajzoltunk vagy gyurmáztunk, kimentünk egy kicsit sétálni, motorozni vagy játszóterezni, ebédet készítettem, rendeltem vagy csak melegítettem, etettem, tisztába tettem, lefektettem, majd a szabad 3 órámban rendet raktam, és vagy számítógép elé ültem a céges ügyeinket intézni, vagy nekiálltam mosni, takarítani, ébredés után uzsonnát készítettem, legóztam, mesét olvastam, megszereltem a műanyag játékfúróval az összes zárat, autókkal versenyeztem, délután hatra elfogytam, és az ötleteim is. Engem is elkeserít, hogy csak eddig bírom, és ennyire futja a kreativitásomból, de a már magát ekkorra kellően unó gyerekemet nem köti le a 24. játéka, mert hát tényleg minden nap ugyanazokkal játszunk. Néha más a sorrend, vagy egy-egy kimarad, de akkor másnap biztosan azzal kezdünk, hiszen az az “újdonság”. Na ekkor a már aznap ötödjére a távirányítóért küzdő fiamnak nem állok ellen, hanem egyszerűen bekapcsolom a tévét, és valami a korának leginkább megfelelő mesét keresek. És tényleg kövezzetek meg, de hihetetlen jól esik leülni a kanepéra, megnézni a facebookomat, átfutni valamenyik hírportált, amíg Ő a babzsákban hever egy kis tál kölesgolyóval a kezében, és nevetgél. Sokszor odaülök mellé, és próbálom egyszerűbben mesélni, magyarázni mit is lát, mi is történik épp.

De említhetném, hogy sok szülő ismerősöm szemében mennyire ciki vagyok, amikor elmesélem, hogy a gyerekem imádja a bogyó és babócát, és viccesen “függőnek” titulálom. Mert sokak szerint a tv és az összes műsor csak káros lehet a gyerek számára, mind mentálisan, mind fizikálisan, butít, elront, agresszívvá tesz, rontja a látást, csökkenti a kreativitást és még sorolhatnám. Elképzelhetetlen, hogy mértékkel és minőségi műsorral egyáltalán nem ártalmas számukra a technika? Hogy egyszerűen nekem is szükségem volt egy kis “segítségre”, pédául a babám körömvágása közben, mert annyira aktív, hogy nem tud nyugton megülni, és ilyenkor nem tudok a kezébe adni egy játékot, vagy lekötni az “ez elment vadászni…” kezdetű mondókával sem. Egyszer bevillant a Bogyó és Babóca, hogy pár hónappal korábban egy szülő ismerősöm említette mennyire imádja a fia, így megkerestem, és a zenéje csodát művelt, már az első alkalommal. Amikor még nem volt számára érdekes sem Halász Judit, sem az Alma együttes többi zenéje, és bár Aviciire mindig mosolygott, mégis valami korához illőt igyekeztem lejátszani neki. Az öt perces, tanulságos kis történetekből hármat-négyet megnéz a fiam egy ültő helyében, amire semmilyen más mesekönyv, játék, vagy szórakoztató személyzet sem képes. Rászokattam. És magamat is, mert ha nyűgös, és nincs kedve önállóan játszani amíg én a konyhában tevékenykedek például, szuper “B”, “C” vagy “D” terv a mese, mert működik. És imádom hallgatni, amikor zajlik a történet, és az én babám kacag, és mutatja a törött szárnyú madárnak, hogyan repüljön, vagy rázza a fejét amikor valaki nem cselekszik helyesen. :)

És ha mindez nem lenne elég, elárulom, hogy annyira lusta és rossz szülők vagyunk, hogy napi iPad időnk is van… A párom “uti” munkaeszköze a tablet. Gyakorlatilag mindig a kezében van, így elkerülhetetlen volt, hogy ne lássa és érdekelje a gyereket. Megmutatta neki, és egyszerű, színes, zenélő applikációkat töltött rá, amivel késő délután, szinte minden nap, maximum 15 percet, közösen játszanak. Összebújnak, és Beni hálás az Apukájának, hogy kölcsönadja kicsit a saját játékát neki. Ez nem azt jelenti, hogy ne színeznének, legóznának, labdáznának vagy játszanának más, hasznos, klasszikus dolgokat.

Ami pedig nem maradthat ki a sorból, a telefon. Én telefonon és számítógépen intézem a munkáim kb. 90 %-át. És akkor nem beszéltem arról, hogy naponta többször nézem a közösségi oldalaimat, és napi szinten kommunikálok chaten a barátnőimmel is. Tehát “nyomkodom”. Számtalanszor próbálja megszerezni, megnézni a fiam is, mit csinál Anya. Miért is ne érdekelné, ha minket, a szüleit, és igazából bárhová megyünk az emberek döntő többségét is érdekli a telefonja. Így amikor nincsen más eszköz kéznél, például idegen helyen pelenkázás közben, vagy az autóban hazafelé úszásról, amikor már végigénekeltem a Micimackót oda és vissza négyszer, meg a Cifra palotát, és a világ összes létező állathangját is utánoztam, miután azokat megvettük a vásárban fél pénzen, na meg Old Mcdonald farmját is kiveséztük, és csupán percek választják el az elalvástól, igen, a kezébe adom a telefonomat, amin angol dalokat énekelnek a Fisher Price kis figurái. És tűri a pelenkázást, az öltözést a kényelmetlen szituációkban is, és kibírja ébren hazáig, hogy aztán otthon nyugodtan, ebéd után egy jó nagyot aludhasson. Azt hiszem van helyzet, amikor többet használok ezekkel az eszközökkel, mint amennyit ártok. DE! NEM MINDIG nyúlok ezért a segítségért, és nem azonnal, nem elsőként.

Igaz, hogy könnyű megoldás lekötni a gyereket a technikával. Hogyne lenne az. Megnyomni egy gombot, és folyik a végeláthatatlan mesesorozat, a zene, a játék, a gyerek meg csak ül, és tátott szájjal figyeli amit sokszor nem is ért, miközben zajlik körülötte az élet. De mint megannyi esetben, én úgy gondolom a mértéktelenség az, ami ártalmas. Reggel bekapcsolni, este meg ki. Eszetlenül mérgezni a gyerek agyát nekem sem célom, hiszen értelmes, intelligens embert szeretnék nevelni, a világra nyitott személyiségűt. Szeretném, ha szeretné a természetet, élvezné a kirándulásokat, a vizet, a hegyet, a havat, az erdőt, a viragok és a fű illatát. Ha tudná mi az igazi játék. Ahogyan mi, a szülei tudjuk, és a mai napig őrizzük az emlékét egy-egy az erdőben, mezőn, búzában eltöltött napnak gyerekként, a szomszéd gyerekekkel. Szeretném, ha az emberi kapcsolatokat mindennél előrébb valónak tartaná, és szabna magának határokat.

Sok mindent megengedünk, de azért vannak nekünk is szabályaink. Olyan szabályok, amik a családunk minden tagjára vontakoznak. Nálunk például étkezés közben senki nem telefonozik, tabletezik. Akár itthon, akár étteremben eszünk. Ezt a szabályt például a párom kérte, mert egyszer, évekkel ezelőtt, egy étteremben ebédelve azt vettük észre, és azon borzadtunk el, hogy körülöttünk 20 asztalból 2 volt, ahol legalább 1 ember nem a telefonjával foglalkozott. Elkeserítő volt látni, hogy együtt vannak az emberek, programot szerveznek, és mégsem élvezik. Hiszen, ha élveznék egymás társaságát, a helyet, az ételeket, a zenét, vagy bármi mast, nyilván nem lenne szükség egy tárgyra, egy eszközre, ami leköti őket.

És MI nem szeretnénk ilyen emberekké válni.

Mindezen túl viszont úgy gondoljuk, hogy modern világban élünk, aminek nélkülözhetetlen része a technika. Nem zárjuk ki belőle épp a gyerekünket, mert ebbe a korba született, és hosszú távon valószínűleg többet ártanánk azzal, ha semmit sem engednénk. Számtalan szempontból.

Ismerje meg, lásson, tanuljon belőle, általa, akár negatív példákkal akár pozitívakkal szembesülve, és legyen ez EGY ablak számára a világ felé. DE NE AZ EGYETLEN!