Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy rajongok az ünnepekért. A szülinapi mulatságokért, a húsvéti locsolkodásért, és mindennél jobban a Karácsonyért. De idén, szülőként bonyolítva az ünnepi fergeteget, nagyon sok minden új megvilágítást kapott.

Gyerekkorom óta imádom a várakozást, az adventi gyertyák lángját, a fenyő, a fahéj, a narancs illatát, az ajándék csomagolását, a nagy családi találkozásokat, a napokon át tartó isteni habzsi-dőzsit. Fiatalon megtanultam főzni, sütni, besegíteni a készülődés egy-egy fázisába, majd miután önálló háztartást kezdtem vezetni, a párommal saját kis rutinunk lett, a december 24-i reggeli favásárlástól, az esti közös fenyődíszítésen át, a debreceni családlátogatásig. Mondhatni fokozatosan nőttem fel a feladathoz, és bár 2013-ban a 4. közös karácsonyunkat Csabával már Hármasban töltöttük, ami érzelmileg ezerszeresére tuningolta az ünnepi varázst számunkra, be kell látnunk, hogy túl sokat még nem fogott fel belőle az akkor 3 hónapos pici Kincsünk. Vettünk neki jelképesen egy kis ajándékot, és napokig néztük, ahogyan csodálja a fa égőit, miközben megtanul a feje körül egy egész kört forogni, hogy a fényeket nézhesse. Idén viszont már kiélezettebb volt a harc, legalábbis számomra, a minden szempontból tökéletes Karácsonyért.

Elrontottam. Ez biztos. Legalábbis az, amin heteken át “dolgoztam” kicsit sem jött össze. Annyira szerettem volna mindent, de mindent jó előre leszervezni, elintézni, épp azért, hogy az ünnep valóban arról szóljon, amiről (szerintem) kell, hogy szóljon. Az Együtt töltött időről, a pihenésről, nevetésről, meghitt kikapcsolódásról, nem pedig a stresszről, a rohanásról, főzésről, takarításról.

Mindezért előre gondolkodtam, cselekedtem… :) …a kedvenc főző blogjaimból már hetekkel korábban ihletet merítettem, így tudtam, hogy narancsos csoki mousse lesz a desszert. A főételhez, ami nálunk steak volt, 1 héttel korábban megrendeltem a hentesemtől a friss husit, a halászleven pedig még időt, energiát, és meglepő módon pénzt is spórolva úgy döntöttem, a közeli Halászkert étteremből rendelek, hiszen náluk mindig hibátlan. Az ajándékozást megbeszéltük, hogy nem igazán eröltetjük, akinek nagyon szerettünk volna, már előre próbáltunk ilyen-olyan módon kedveskedni, így abban maradtunk, hogy a család legkisebb tagjait lepjük csak meg. Döntő részben mindent előre megvásároltam, csak az “Apás-ajándék”, a legó játékok közötti válogatás maradt az utolsó napokra, mert együtt csak akkor volt időnk elmenni. A konyhai bevásárlást is elintéztem Anyukámmal jó előre, 3 nappal korábban szépen kitakarítottam, és azt is időben kigondoltam, hogy a szokásos fehér minimal-álom karácsonyfánk helyett idén édességfánk lesz, hogy Bubu, a 15 hónapos elképesztően aktív kisfiunk véletlenül se törjön össze semmit. Megvettem 5 kg édességet (miután leszedtem tényleg megmértem… :D ), amit gondoltam “csak” fel kell majd akasztgatni…

És 2 nappal Karácsony előtt elkezdtek tornyosulni a nem várt feladatok. A díszeket nem mertem kampókra szúrni, mert a Beni tényleg mindent, de mindent megeszik, ezért cérnára fűztük a csokikat. Képzeljetek el 3 csomag shokobonst, vagy épp 3 doboz raffaellot, ahogy egyesével, tűvel átszúrva kötözgetünk először Anyukámmal 3 órán át, utána pedig Csabámmal még 5 órán át… majd az összes cérna összeakad, végül egyesével felhúzni őket a faágakra… a máskor oly szórakoztató vidámság idén már olyannyira idegesítő, kimerítő harccá fajult a kevés alvással tölthető órákért, hogy megfogadtam SOHA többé “szuperanyavagyokkülönlegesfátcsinálok” misszióba én a fejszémet nem vágom. És az igazat megvallva nem is szerettem emiatt ezt a fát. Most először. Pedig az illatára ébredni, hazaérni üdítő volt. De merges voltam rá, így tetszeni sem annyira tetszett.

És ezzel elindult a lavina…csúszott a főzés, a rendrakás, a hajnali fekvés után eleve álmosan és fáradtan vágtam neki a következő napoknak. A Szenteste nálunk a legszűkebb családé. Hármasban voltunk. Az első nap az én családomé, Debrecenben. Reggel mentünk, délután jöttünk. És nagyon sokat nevettünk, ettünk, a dédszülőket igazán feldobták az unokák, de azért az 500 km, az 500 km. A 2. Nap a párom Családjáé volt. Szerencsére helyben, de lássuk be, egy folyton rohanó gyereket a hidegben sokadjára öltöztetni, vetkőztetni, öltöztetni, vetkőztetni, vinni, hozni, vinni, hozni…önmagában fárasztó. Mindezt megfejeltük egy 27-i keresztszülős közös, otthoni kiskarácsonyi estével. Rettentően jól szórakoztunk. Nevettünk, eszegettünk, iszogattunk, és figyeltük, ahogyan a kisBubu már azt sem tudja, hogy épp hol van, ki kicsoda, és már megint miért kell kicsomagolni a tizenhetedik ajándékot… :D

És December 28-ra kimerültünk. Én legalábbis maximálisan. Mindenkivel voltunk, ettünk, örültünk, és hálásak vagyunk az Életnek, hogy csodálatos, NAGY Családunk van, akik szeretnek minket, akiket szerethetünk, akiknek idén, jövőre és azután is szívesen adunk az év végére maradt kevés energiánkból, de annál több szeretetünkből.

Az én fogadalmam idén az volt, hogy jövőre leveszem ezt a sok sok éve tartó édes terhet (de TERHET!) az én Csodálatos Anyukám, Nagymamám, Keresztanyukám, Anyósom, Testvérem, Unokatestvérem, és minden családon belüli Háziasszony, ANYA válláról, és szervezek egy olyan Karácsonyt, ahol 3 napig pihenni, enni, társasjátékozni és nevetni fogunk, miközben fizikálisan is mindannyian töltődünk majd. Nem tudom még pontosan, hogy ezt miként oldom meg, de már januárban hozzálátok kitalálni. :D

Az én elképzelésem a Karácsonyról nem a tökéletesség, hanem az, hogy a Családunk Minden tagja jól érezze magát, és úgy zárja az évet, hogy a következőben is épp ilyen jól akarjuk majd csinálni, mint idén! :)

…ehhez azért még sok munka kell, az biztos…