Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy rajongok az ünnepekért. A szülinapi mulatságokért, a húsvéti locsolkodásért, és mindennél jobban a Karácsonyért. De idén, szülőként bonyolítva az ünnepi fergeteget, nagyon sok minden új megvilágítást kapott.

Gyerekkorom óta imádom a várakozást, az adventi gyertyák lángját, a fenyő, a fahéj, a narancs illatát, az ajándék csomagolását, a nagy családi találkozásokat, a napokon át tartó isteni habzsi-dőzsit. Fiatalon megtanultam főzni, sütni, besegíteni a készülődés egy-egy fázisába, majd miután önálló háztartást kezdtem vezetni, a párommal saját kis rutinunk lett, a december 24-i reggeli favásárlástól, az esti közös fenyődíszítésen át, a debreceni családlátogatásig. Mondhatni fokozatosan nőttem fel a feladathoz, és bár 2013-ban a 4. közös karácsonyunkat Csabával már Hármasban töltöttük, ami érzelmileg ezerszeresére tuningolta az ünnepi varázst számunkra, be kell látnunk, hogy túl sokat még nem fogott fel belőle az akkor 3 hónapos pici Kincsünk. Vettünk neki jelképesen egy kis ajándékot, és napokig néztük, ahogyan csodálja a fa égőit, miközben megtanul a feje körül egy egész kört forogni, hogy a fényeket nézhesse. Idén viszont már kiélezettebb volt a harc, legalábbis számomra, a minden szempontból tökéletes Karácsonyért.

Elrontottam. Ez biztos. Legalábbis az, amin heteken át “dolgoztam” kicsit sem jött össze. Annyira szerettem volna mindent, de mindent jó előre leszervezni, elintézni, épp azért, hogy az ünnep valóban arról szóljon, amiről (szerintem) kell, hogy szóljon. Az Együtt töltött időről, a pihenésről, nevetésről, meghitt kikapcsolódásról, nem pedig a stresszről, a rohanásról, főzésről, takarításról.

Mindezért előre gondolkodtam, cselekedtem… :) …a kedvenc főző blogjaimból már hetekkel korábban ihletet merítettem, így tudtam, hogy narancsos csoki mousse lesz a desszert. A főételhez, ami nálunk steak volt, 1 héttel korábban megrendeltem a hentesemtől a friss husit, a halászleven pedig még időt, energiát, és meglepő módon pénzt is spórolva úgy döntöttem, a közeli Halászkert étteremből rendelek, hiszen náluk mindig hibátlan. Az ajándékozást megbeszéltük, hogy nem igazán eröltetjük, akinek nagyon szerettünk volna, már előre próbáltunk ilyen-olyan módon kedveskedni, így abban maradtunk, hogy a család legkisebb tagjait lepjük csak meg. Döntő részben mindent előre megvásároltam, csak az “Apás-ajándék”, a legó játékok közötti válogatás maradt az utolsó napokra, mert együtt csak akkor volt időnk elmenni. A konyhai bevásárlást is elintéztem Anyukámmal jó előre, 3 nappal korábban szépen kitakarítottam, és azt is időben kigondoltam, hogy a szokásos fehér minimal-álom karácsonyfánk helyett idén édességfánk lesz, hogy Bubu, a 15 hónapos elképesztően aktív kisfiunk véletlenül se törjön össze semmit. Megvettem 5 kg édességet (miután leszedtem tényleg megmértem… :D ), amit gondoltam “csak” fel kell majd akasztgatni…

És 2 nappal Karácsony előtt elkezdtek tornyosulni a nem várt feladatok. A díszeket nem mertem kampókra szúrni, mert a Beni tényleg mindent, de mindent megeszik, ezért cérnára fűztük a csokikat. Képzeljetek el 3 csomag shokobonst, vagy épp 3 doboz raffaellot, ahogy egyesével, tűvel átszúrva kötözgetünk először Anyukámmal 3 órán át, utána pedig Csabámmal még 5 órán át… majd az összes cérna összeakad, végül egyesével felhúzni őket a faágakra… a máskor oly szórakoztató vidámság idén már olyannyira idegesítő, kimerítő harccá fajult a kevés alvással tölthető órákért, hogy megfogadtam SOHA többé “szuperanyavagyokkülönlegesfátcsinálok” misszióba én a fejszémet nem vágom. És az igazat megvallva nem is szerettem emiatt ezt a fát. Most először. Pedig az illatára ébredni, hazaérni üdítő volt. De merges voltam rá, így tetszeni sem annyira tetszett.

És ezzel elindult a lavina…csúszott a főzés, a rendrakás, a hajnali fekvés után eleve álmosan és fáradtan vágtam neki a következő napoknak. A Szenteste nálunk a legszűkebb családé. Hármasban voltunk. Az első nap az én családomé, Debrecenben. Reggel mentünk, délután jöttünk. És nagyon sokat nevettünk, ettünk, a dédszülőket igazán feldobták az unokák, de azért az 500 km, az 500 km. A 2. Nap a párom Családjáé volt. Szerencsére helyben, de lássuk be, egy folyton rohanó gyereket a hidegben sokadjára öltöztetni, vetkőztetni, öltöztetni, vetkőztetni, vinni, hozni, vinni, hozni…önmagában fárasztó. Mindezt megfejeltük egy 27-i keresztszülős közös, otthoni kiskarácsonyi estével. Rettentően jól szórakoztunk. Nevettünk, eszegettünk, iszogattunk, és figyeltük, ahogyan a kisBubu már azt sem tudja, hogy épp hol van, ki kicsoda, és már megint miért kell kicsomagolni a tizenhetedik ajándékot… :D

És December 28-ra kimerültünk. Én legalábbis maximálisan. Mindenkivel voltunk, ettünk, örültünk, és hálásak vagyunk az Életnek, hogy csodálatos, NAGY Családunk van, akik szeretnek minket, akiket szerethetünk, akiknek idén, jövőre és azután is szívesen adunk az év végére maradt kevés energiánkból, de annál több szeretetünkből.

Az én fogadalmam idén az volt, hogy jövőre leveszem ezt a sok sok éve tartó édes terhet (de TERHET!) az én Csodálatos Anyukám, Nagymamám, Keresztanyukám, Anyósom, Testvérem, Unokatestvérem, és minden családon belüli Háziasszony, ANYA válláról, és szervezek egy olyan Karácsonyt, ahol 3 napig pihenni, enni, társasjátékozni és nevetni fogunk, miközben fizikálisan is mindannyian töltődünk majd. Nem tudom még pontosan, hogy ezt miként oldom meg, de már januárban hozzálátok kitalálni. :D

Az én elképzelésem a Karácsonyról nem a tökéletesség, hanem az, hogy a Családunk Minden tagja jól érezze magát, és úgy zárja az évet, hogy a következőben is épp ilyen jól akarjuk majd csinálni, mint idén! :)

…ehhez azért még sok munka kell, az biztos…

Már az első terhességem előtt megállapították, hogy nem, vagy csupán csekély eséllyel eshetek teherbe. Majd miután csoda módon megfogant eddigi életem legnagyobb Szerelme, a most 14 hónapos Kis Benedikt, is csak kapkodtuk a fejünket, hogy akkor most ez igaz, valós, és tényleg velünk történik-e. Hiszen örülni nem nagyon mertünk, legalábbis hangosan nem, csak mélyen belül, magunkban, mert kimondva amolyan “rossz ómen” lett volna.

Orvostudomány, biológia, anatómia, tények. Kapjátok be. Gondoltuk. Jönni akart, élni akart, erős volt, és lett. A családunk és környezetünk legnagyobb örömére. Mostmár elképzelni sem tudnánk az életünket nélküle. Pedig volt idő, amikor azt nem tudtuk elképzelni milyen lenne, ha lenne.

A bejegyzésem aktualitását az adja, hogy a szülés utáni kötelező 6 hetes kontroll vizsgálat 1 éves évfordulóján épp ugyanolyan helyzetben vagyok (van a testem), mint a várandósságom előtti időkben. A “nem valószínű, hogy képes megtermékenyülni” állapotban. Amiben bár már próbálok nem annyira hinni, mai napig megráz, bánt, és lehangol. Eszembe juttatja hogyan éreztem akkor, amikor az Anyaság csak egy elképzelt álom volt számomra.

Szeretném, ha a terhességem ideje alatt írt Naplóm első bejegyzése, és ezek a sorok erőt és hitet adnának azoknak, akik nagyon szeretnének már Szülővé válni, de még nem nem sikerült nekik. Akiknek még nem jött el az idejük.

Kegyetlen első hetek…

Nincs rá időm, hiszen épp a szakdolgozatom utolsó gondolatait kellene "papírra" vetnem, de miután megígértem magamnak már nagyon nagyon régen, hogy ha egyszer sikerül teherbe esnem, az első babámnál leírok minden fontos eseményt, lépést, gondoltatot, hogy akár neki, akár a szeretteimnek, akár másoknak is "emlék" lehessen, vagy tanulság, vagy csak egy történet…

És miután 3 hét és 1 nap telt el 2013.január 21., a névnapomon óta, amikor megtudtuk, hogy babát várunk, itt az ideje, hogy a még friss érzéseket, izgalmakat, negatív gondolatokat, és persze a pozítívakat is feljegyezzem, amíg azok tisztán élnek bennem.

2010. február 10.-től ….

Tegnap előtthöz képest ( 2013. Február 10.) 3 évre visszamenőleg datáljuk a kapcsolatunkat Csabival. Fél évvel az összejövetelünkhöz képest abbahagytam a fogamzásgátló szedését, aminek több oka is volt, de a lényeg, hogy többek javaslatára "pihenteteni kezdtem a szervezetemet". Majd következő nyáron (2011-ben) kiderült egy teljes, sőt kibővített vérvizsgálat során, hogy az inzulinszintem sokszorosa a normálisnak, amit vizsgálatok, leginkább nőgyógyászati vizsgálatok sora követett. Gyanakodtak PCOS betegeségre, ami sok sok ciszta gyűrűszerű jelenlétét jelenti a petefészekben, ami meddőséghez is vezethet, majd mikor úgy tűnt, hogy ezzel diagnosztizálnak, és újabb vizsgálatok következtek, a ciszták eltűntek, így a "betegség" is. Kiderült közben, hogy fogamzásgátlót sem nagyon szedhettem volna (16 éves korom óta, a rendszertelen menstruációm miatt szedtem), így másfél évvel az antibébi tabletták szedésének abbahagyása után a nőgyógyász azzal rukkolt elő, hogy miután nyilván előbb- utóbb babát szeretnénk, "csináljunk nekem szabályos periódust". Vagyis állítsuk be mesterségesen a menzeszemet. Így egy 10 napos hormonkezelés következett, ami gyógyszerek szedésében ki is merült. Sikeresnek bizonyult, mert a következő 3-4 hónapban szabályos, 28 napos ciklusaim lettek, és szinte óramű pontossággal működtem. 3-4 hónapig. Utána újra minden felborult. Újra jöttek a terheléses inzulinrezisztencia vizsgálatok, ahol alkalmanként akár 30-40 kismama vett körül (ez a terhesség alatti egyik kötelező vizsgálat) és miután nálam meg épp azt készültek megállapítani, hogy nem, vagy csak nagyon nehezesen eshetek teherbe, ez borzasztóan nyomasztó volt, és nagyon megviselt. Tudni kell, hogy bár egyetlen hugom van, Édesanyám 5. terhessége voltam. Az első voltam, aki életben maradt. Így kislány korom óta, legalábbis mióta tudom, hogy “nőből vagyok”, úgy éreztem átok ül rajtam, és miután úgy akartam gondolni, hogy én mindenben Anyukámhoz hasonlítok, ezt is örökletesnek tekintettem, és féltem, nekem nem fog összejönni majd a baba… Ezzel a teherrel jártuk a nőgyógyászt Csabival alkalomról, alkalmora, ahol végülis azon kívül, hogy megállípítottak 1-1 tényt, aminek köszönhetően nagyon kicsi az esélye, hogy képes lenne a testem egy baba megfogantatására, nem sokat tudtunk meg. Az idő viszont csak telt, és lassan már 2 és fél éve védekezés nélkül éltünk igen aktív szexuális életet. Aggasztó volt, hogy "nem jön össze". A környezetemben egyre több ismerős, barátnő esett teherbe, és születtek a babák. Én meg kerestem magamban, aztán meg Csabiban a hibát. De csak csöndben. Hiszen nem terveztünk tudatosan családalapítást, és hát persze szerettem volna tartani magam az elveimhez, miszerint mindennek megvan a maga ideje, és az én elképzelt ideális sorrendem: diploma, biztos állás, lánykérés, esküvő, gyerekek…. –lett volna- De a tények, miszerint egy év próbálkozás után egy családtervező párnak javasolt a kivizsgálás, majd a meddőségi vizsgálatok sora, stb, nem kerülték el a figyelmemet, egyre jobban aggasztottak, foglalkoztattak, bántottak.

Ugyan, ha megkérdeztek minket a barátok, rokonok, ismerősök arról, hogy mikor jön már a baba, Mi nagy egyetértésben mindig azt mondtuk, hogy nem tervezzük, de ha úgy alakul, nagyon örülünk. Persze az esetek 90 %-ban mindkettőnket nagyon kellemetlen helyzetbe hoztak ezekkel a kérdésekkel, mégis egymásra “kentük” utólag a kínos “szitut”. Én úgy láttam Csabin, hogy “megtanult” kitérni a kérdés elől, és úgy éreztem, kicsit könnyelmű is ez a válasz a részéről, miközben ő meg úgy érezte, én provokáltam ki ezeket a kínos kérdéseket…

Számtalan terhességi tesztet csináltam ez alatt a 2 és fél év alatt, mondhatni imádtam gyógyszertárba menni, büszkén megvásárolni, pisilni, és teljes izgalomba jönni, míg az eredményt vártam. Ami persze mindig negatív volt. Egy idő után olyan rutinszerű volt, hogy már szinte rá sem néztem az "egy csíkra". Megfogtam, kidobtam, ha letelt az 5-10 perc ( na jó, lehet vártam 30 percet is….vagy egy fél napot…hátha… J ). De jól esett remélni, bízni abban, hogy hátha összejött. Nem gondoltam végig, mi is történne, mi várna rám, ránk, csak azt éreztem, boldog lennék, ha…

3 hete sem volt ez nagyon másképp. De talán valamiért mégis...

A napokban olvastam egy nagyon megindító anyagot, a “jó apákról”. Azokról a férfiakról, akikre az írás szerzője szerint olyan keveset gondolunk. (Aki elolvasná: https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10204962366120953 ) Legyen a történet igaz, vagy  részben az, beleképzelve a saját helyzetemet a család történetébe, akiről szól, az édesapára gondolva, aki egész álló nap dolgozik, hajt, és küzd azokért, akiket szinte alig láthat a véget nem érő robot miatt, másodszori olvasásra sem úsztam meg a sírást. Ez, és saját tapasztalataim indították el a következő gondolatokat…

Az említett meghatottságomnak részben az volt az oka, hogy a mi családfőnk is reggel hattól talpon van, és hatalmas a boldogság, ha 7 előtt sikerül hazaérnie, vagy ha nyerünk vele egy fél, szabad vasárnapot. Miközben én bosszúsan teszem le a már délután fél5kor sötét, hosszú nap végén a telefont, ami azért csörgött, hogy Apa jelezze, még van 1-2 vagy 3 megbeszélése hátra, és puffogok, hogy megint egy szűk órát lehetünk csak hármasban, mielőtt Benink elalszik, igen ritkán gondolok arra, hogy legalább annyira fájhat ez, és lehet rossz Neki is, a későn hazaérkezőnek, mint a gyerekünknek, vagy nekem. Szégyellem magam, hogy erre miért nem gondolok gyakrabban, mielőtt vitáznék, vagy azzal piszkálnám, hogy alig vagyunk együtt. És persze sajnálom is Őt, mert bár az én napjaim sem könnyűek, én legalább legtöbbször együtt lehetek a mindennél jobban imádott kicsi kincsünkkel, aki, ha nehéz is a nap, felvidít, boldoggá tesz.

Másrészről a saját vágyakozásom hatott meg, egy olyan társ, Apa, családfő után, aki teljes szívéből így érez, ahogyan a leírt apuka, aki a rengeteg munka közben, után, vagy helyett is CSAK arra vágyik, hogy együtt legyen a szeretett Nővel, imádott gyermekeivel. És nem azért, mert az én gyermekem Apukája nem ilyen férfi, hanem azért, mert még ha ismerjük is a párunkat, és bízunk érzéseinek őszinteségében, is úgy gondolom, hogy egy férfi legbenső érzéseit, gondolatait nem igazán ismerhetjük. Így például, hány olyan Apa van, aki bár belefásul a hétköznapok monoton robotolásába, nem állhat le vele, és nyilván nem terhelheti ezzel sem Anyát, sem a gyereket, gyerekeket? Aki a mindennapi hajtásból hazaérve a feltöltődést jelentő vidám kacagások és közös játékok helyett gyakran fáradtsággal, hisztivel, betegséggel, könnyekkel szembesül az ajtón belépve, ami lássuk be, neki sem lehet könnyű a sok órai munka után.

Hányan vannak akik, ha hazaesnek, még le sem ültek, és már nyakukba zúdul a mi, Anyák, babák napjának súlya is?! Meddig terhelhető a család feje, meddig fog őszintén, szívből, azonnal sietni haza hozzánk a munkából, hogy teljesítsen a második műszakban is? Erre hányszor gondolunk akkor, amikor egy szürke, hosszú nap végén alig várjuk, hogy a Szerelmünk hazaérjen, hozzánk szóljon, társaságunk és SEGÍTSÉGünk legyen, partner az otthoni teendőkben, váltás a babaműszakban …

Sokszor Apa hazaérte számomra megváltás, miközben számára csupán egy váltás.

Miközben jogosan várom el, hogy abban a napi 1-1 órában teljesítsen Apaként itthon is, gyakran elfelejtem, hogy Apaként teljesített a munkájában előtte 12 órában is, értünk.

Nem tudom megmondani mik lehetnek jelen társadalmunk reális elvárásai egy Apával szemben. Mennyit bír el egy Apa, mennyire változott meg az idők során a férfi szerep is. Miközben a nők emancipálódnak, a férfiaktől is elvárhatjuk, hogy férjen bele naponta a gyerekek fürdetésének feladata?

Léteznek igazán jó Apák. Ismerek is belőlük néhányat. Akikre joggal vagyunk büszkék, mert szeretnek, dolgoznak, fáradnak, akárhányszor kell újra és újra megrázzák magukat, felállnak, és teszik a dolgukat ÉRTÜNK. Ők azok a férfiak, akiknek az életét kívülállóként olyan sokan irigylik, mert azt gondolják szerencsések. Pedig sokkal inkább arról van szó, hogy ERŐSEK. Nagyon erősek.

Édes teher a várandósság, mondják. Mondják azok, akik nem ölelték sírva a wc-t hetekig, küzdöttek véget nem érő fáradtsággal, éreztek világvége hangulatú depressziót, mart a sav éjjelente, vizesedtek úgy, hogy állni nem bírtak, és még sorolhatnám.

A fórumok , orvosok és a szakirodalom is számtalan megoldást kínál hogyan segítsünk magunkon, ha a babavárás kellemetlen velejárói kínoznak minket, így én most valami egészen más típusú segítségről szeretnék Nektek mesélni.

A Barátainkról, ismerőseinkről a környezetünkben, akik hasonló cipőben, hasonló időben járnak, mint mi. Azokról a Lányokról, Nőkről, Anyákról, Kismamákról, akik engem is átsegítettek számtalan nehéz helyzeten, átvirrasztott éjszakán, azonnali megoldásért kiáltó problémán, rossz kedven, csalódottságon, pesszimizmuson, türelmetleneségen, kétségen…

Ők azok a csajok, akik a terhességem előtt az ismerőseim voltak, ma pedig azok az emberek, akik a legnegatívabb gondolataim nagy részét is ismerik, szóval azt hiszem, a Barátaim.

Nagyon sok minden változik meg azzal, ha családot alapítunk, ez nem kétség. Akkor is, ha úgy gondolkodik egy pár, ahogyan mi is az én párommal, hogy a Baba érkezik a mi életünkbe, így a szükséges dolgokon kívül nem változtatunk az életünkön, Ő vegye fel és szokja majd meg a mi “ritmusunkat”. Mi soha nem voltunk a suttogó, lábujjhegyen lépkedő család, ha a fiunk alszik, vagy akik nem szánnak időt kettesben magukra, de tény, hogy ritkábban jutunk el szórakozni, és a hétközbeni mozi spontaneitása is nagyjából megszűnt létezni számunkra, de mindezek mellett az igényeink is változtak. Abban a tekintetben is, hogy mikor kivel osszuk meg szívesen a szabadidőnket, az örömünket, de a bánatunkat is. Nyilvánvalóan azokkal tudjuk ezt a leginkább gördülékenyen tenni, akik hasonló helyzetben vannak, és hasonlóak az igényeik. Így ha sajnáljuk is, de a baráti körünk némiképp formálódik. Az enyém legalábbis ezt tette. Szomorúan élem meg néha, hogy páran, akiket korábban igaz barátaimnak gondoltam, a várandósság alatt, vagy legkésőbb a szülés utáni időkben mondhatni teljesen kiírták magukat az életemből. És nem azért vagyok szomorú, mert ez bebizonyította azon barátságok milyenségét, amik gallyra mentek, mert az én életem új irányt vett, hanem azért, mert hiányoznak. Nem feltétlenül a “régi szép idők” (persze néha az is), hanem a társaságuk, a humoruk, a tanácsaik, az együtt tölthető idő, az örömöm megosztása velük, hiszen szerettem Őket. De ilyenkor arra gondolok, mennyi új értékes embert kapott az “új életem”. De semmiképp NEM helyettük, nyilván nem, hiszen lenne helye még sok sok embernek a szívemben, életemben, ők nem űrt töltenek be, hanem teljesen új, más szerepük van.

Ők azok, akikkel egy vonaton utazunk jelenleg, ugyanazon végállomás felé. A cél felé, miszerint JÓ Anyák, szülők legyünk, vagy legtöbbször “csak” TÚLÉLJÜNK…

Gyakran megállapítjuk a csajokkal, hogy “jó, hogy vagyunk”. Mert MI már mondhatni "sokan", vagyis hatan vagyunk. Egy kis csoport. A legszűkebb csoportja az Anyukáknak az ismerősi körben, öten közülünk, már Anyukák, és egy leendő Anya, akit a bizalmába fogadott a mi kis társadalmunk.

A történetünk rovid, és tömör. Volt közöttünk egy úttörő kismama, aki mostmár a másfél eves csodálatos kisfiát neveli, és tervezi a 2. Babát. Őt ketten, 3 hónappal később teherbe esők napi szinten bombáztunk két oldalról kérdésekkel. Miután jóformán ugyanazok foglalkoztattak minket, az “alapítónk”, akkor még ismeretlenül, de összekötött minket. Lettünk hárman. Majd pár hónappal később öten, végül hatan. Bizalmat szavazva egymásnak, több esetben ismeretlenül is.

Szerintem nem bántuk meg. Akkor sem, ha akadtak közöttünk konfliktusok. Nem is kevés. Amikor fáradtabb napokon a tanácsot oktatásnak vettük, a kritikát támadásnak, az ellenvéleményt pedig elfogadhatatlannak. Amikor inkább nem is válaszoltunk egymásnak, mert azt láttuk jó "válasznak". :) Nem vagyunk a született feleségek csodanői, akik szomszédokként, délutáni tea mellett beszélik át a napi dolgokat, miközben a gyermekeink idillin játszanak körülöttünk. Sokkal modernebb formában, chaten kommunikálunk, Budapest és környékének 6 különböző, és távoli pontján élünk, mindannyian más városból származunk, de napi szinten beszélünk, közös babaúszásra járunk, vagy jobb időben együtt bandázunk, ami sokkal inkább kihívás picibabákkal, mint buli, de szeretjük.

Szentimentális vagyok, az átlagosnál sokkal, de sokkal jobban, de biztosan állíthatom, hogy másnak is ugyanilyen jól esne, vidítana és nyugatatna, ha legalább 1-2 ilyen emberrel venné körbe magát. Soha nem fogom elfelejteni azt a téli éjszakákat, amikor fújt kint a szél, BeniBubum már harmadjára ébredt, hulla fáradt voltam, és morcos, mondhatni ideggyenge, hogy mégis miééért kell az egyébként jól alvó fiamnak ennyiszer ébrednie….nos mindez 2 perc alatt tűnt el, amikor a sötét szobában szoptatva észrevettem, hogy írtak a csajok. Aznap senkinek nem aludt jól a babája. És pillanatok alatt azt is megtudtuk, hogy azért, mert a babák nem szeretik a szelet. Ha esik, vagy hideg van kint, nem számít. Ha fúj, az baj. Én ezt nem hallottam mástól ezelőtt.

És nem az új információ volt a legnagyobb segítség.

Hanem az ÉRZÉS! Az érzés, a jó érzés, a megkönnyebülés, amikor szembesültem vele, nem én vagyok a világ áldozata, hülyéje, egyetlen felkészületlen és tudatlan anyukája, hiszen nem is olyan messze, pont egyidőben, ugyanazok a helyzetek nehezítik meg megannyi ember életét. :)

Ha valaki teherbe esik, szerintem megváltozik. Nem teljesen nyilván, de érzéseiben erősen. Kialakul benne egy önzetlen segítő szándék, egyfajta őszinte jóindulat az anyatársai felé. Egy láthatatlan szál, kapcsolat. És ha ezt megtapasztaljuk valakinek köszönhetően, ugyanolyan szívesen fogunk mi is segíteni, rendelkezésre állni.

Azért, mert tudjuk mennyire nehéz. Azért, mert tudjuk, mennyire jó, ha nem vagyunk egyedül.

Ui.: Anyukák, Anyuka jelöltek! Szavazzatok bizalmat azoknak is, akikről korábban akár nem is gondoltátok volna, hogy egyszer közel kerültök majd egymáshoz. Nyissatok egymás felé, beszélgessetek, legyetek bátran őszinték. Osszátok meg egymással azt is ami jó, és azt is, amit nehéz. Nagyon sokat segítetek magatokon, a mi kis csoportunk már biztosan tudja, és teljes szívből tanácsolja. 

Mennyien vagyunk, akik aszerint kezdünk élni, és elvárásokat támasztani elsősorban magunk, majd a családunk, a párjaink, a barátaink felé, ahogyan azt a media, a reklámok, a facebook, az instagram, és ezek “szócsövei” diktálják ?! 

Szerintem rengetegen.

Erről viszont, a világot akár szűrten fogyasztóként sem biztos, hogy tehetünk. Közvetlenül, vagy közvetve, de az elvárások egyszerűen beszivárognak az életünkbe, és irányítanak, rosszabb esetben mérgeznek minket. A pozitív dolgokon túl, irreális vágyaink lesznek magunkkal és a környeztünkkel szemben.

Finoman tálalva közlik velünk a reklámok, hogyan kell parfümöktől illatosan, balzsamoktól csillogú, dús hajjal, ultra push-up melltartóban és csipkebugyiban, mindig testápolt, puha, barna bőrrel meghódítanunk napról napra a férfiakat, főznünk percek alatt Michelin-csillagos menüket, majd azután varázsütés szerűen a leghatékonyabb 100 az 1ben univerzális mosogatószerrel, és takarító eszközökkel múzeumi rendet tennünk, a legújabb csodakészítményekkel a legegészségesebbnek lennünk, ápolni gyermekünk popsiját a legdrágább krémekkel, kiválasztanunk a legjobb programokat, munkát, ruhát, ételt, italt, társat. Tehát azt, hogy hogyan feleljünk meg egyszerre 13 szerepben, mert napjaink nője arról híres, hogy egy személyként képes megtestesíteni a szexistennőt, a háziasszonyt, az Anyát, a karrieristát, a barátot, és kitudja még mi minden mast is. Sajnos kisebb a hangsúly a “hogyanokra” választ adó segítségnyújtáson, sokkal inkább felszólításnak érzem azt, ami a tv-ből, internetről és  a csapból is folyik, hogy miként kellene cselekednem, kinéznem, élnem.

És bár magam is egyike vagyok azoknak, akik büszkén közlik a világgal, egy-egy post formájában a világhálón, ha szépnek látják magukat, ha főznek valamit, ami lehet nem is jó, de legalább jól néz ki, egyszer- egyszer eljutnak a konditerembe, vagy olyan helyen járnak, olyan dolgot látnak, csinálnak, ami izgalmasabb a szürke hétköznapinál, szomorúan ismerem be, hogy ez a fajta kommunikáció sincs mindig jó hatással sem rám, sem más emberekre.

Kell, hogy legyenek előttünk pozitív minták, példák, akiket érdemes követni, akikre jó felnézni, stílusukat, munkásságukat, eredményeiket saját magunk felé is célul kitűzni, de azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban elmosódik a határ az imént írtak és aközött, hogy mikor kezdjük el mások életét élni, a sajátunkkal szemben pedig irreális elvárásokat támasztani. Ilyenkor jön sokaknál a testképzavar, a folyamatos elégedetlenség önmagukkal, majd az életükkel, olyan dolgok elvárása a szülőktól, férjektől, amire nem képesek, akár fizikálisan, akár anyagilag, még, ha szeretnének is azok lenni. És ezzel mindenkinek ártunk, beleértve magunkat is.

Hamis képek, vágyak, életek tömkelege tárul elénk nap, mint nap koncentráltan. Homályossá válik a józanul gondolkodó számára is, mi az, ami tényleg valós, valóságos, elérhető, és mi az, ami nem.

Hiszem, hogy egy Nőnek több szerepben kell tudnia JÓL megfelelni, de nem gondolom, hogy minden fronton képesnek kell lennie tökéletesen helyt állni.

Saját példámból tanulva is tudom, hogy MINDEN elvárt szerepben tökéletesen helyt állni -szerintem- nem lehetséges, az erre való törekvés pedig örjítő. Valamiből kicsit mindig engednem kell ahhoz, hogy valami másra ráerősítsek. Ez egy véget nem érő játék, ami bár elképesztően fárasztó, számomra rendkívül szórakoztató.Hiszen például csodálatos érzés Anyaként a kisfiam nevelésében sikert elérni, de pezsdítő néha rábízni Őt a nagyszülőkre, szűk ruhát felvenni, piros rúzst feltenni, és elmenni itthonról, és tetszeni magamnak, a páromnak, Budapestnek, másnap pedig  nagyon jó újra háziasszonyként felkelni Maglódón, és bundáskenyeret sütni. 

Azt hiszem, hogy a megoldást a kompromisszumkötés jelentheti. Önmagunkkal, a társunkkal, a környezetünkkel... Akarjunk jobbak és többek lenni, de ismerjük a határainkat, még ha jól is esik néha feszegetni azt. Ismerjük meg a fejlődő, fogyasztói társadalmunkat és figyeljük a kommunikációját, hiszen abból kizárni sem igazán érdemes és lehetséges magunkat, de részese és “használójaként” ne várjunk tőle csodát sem. Ne létezzen a lehetetlen, de maradjunk MINDIG őszinték magunkkal, és eszerint álmodozzunk.

Köszönöm a gyönyörű képeket Debreczeni Zita Photographynak! :) 

Nehéz úgy belekezdeni ebbe a bejegyzésbe, hogy ne teregessem ki teljesen a magánéletemet, de mégis őszintén átadhassam Nektek az általam tapasztaltakat a témában…

Miután előzőleg felvilágosítottam a gyanútlan, szexet kedvelő, babavárásra készülő párokat, mi is várhat rájuk, ezek után inkább megnyugtatni szeretnék sokakat.

A tézis, amit ezúton állítok, hogy a szex, a terhesség (és apás szülés) után is lehet ugyanolyan jó, sőt, akár jobb is, mint előtte. Amihez mindössze két emberre van szükség, és némi vállalkozó szellemre, nem pedig a fáradtság, a megváltozott családon belüli helyzet, vagy az ominózus “fejfájás” mögé bújni. :)Én hiszem, hogy eves közben jön meg az étvágy, és hogy őszinte legyek, a kapcsolatomban, ha nem is mindig én voltam a kezdeményező fél, 5 együtt töltött év után 1 kezem is elég ahhoz, hogy megszámoljam hányszor voltam elutasító. Nem gondolom, hogy ez erény, vagy ezért lesz valakinek a társa hűséges, de azért nyilván úgy érzem, ez egy pozitív jel egy hosszabb kapcsolatban, ami arra mutat, hogy azért a sok fontos alappillér mellett a kémia is tartósan működik, ami lássuk be, elhanyagolhatatlan fontossággal bír.

Van néhány félelmünk, ami az első gyermek születése előtt foglalkoztat minket, bizonytalan, leendő szülőket, nyíltan mégsem nagyon beszélünk róla. Ezek ahogyan tapasztaltam legalább annyira foglalkoztatják a  leendő Apukákat, mint Anyukákat:

1. Nem marad idő, energia, kedv az együttlétekhez.

Tény, hogy kevesebb lesz mindből, mint korábban, de nem fogy el teljesen. Az első pár hét fejetlensége után, a káosz körülöttünk rendszerré válik, és ha lecsillapodtak a dolgok, felül kell kerekednünk az akadályainkon, és időt szakítani EGYMÁSRA is.

2. Természetes, hüvelyi úton történő szülés után kevésbé lesz élvezetes a szex
3. Apás szülést követően nem tud a férfi ugyanúgy nézni a nőre, mint előtte.

Ezeket számtalan oldalról tudnám cáfolni, csupán a saját, valamint a környezetem példáin keresztül. Néhányat említenék.

Több olyan barátnőm és ismerősöm is van,

-        aki a szülés előtt nem élt át hüvelyi orgazmust, a szülés után viszont rendszeresen részése lett

-       aki úgy írta le a szülés utáni első együttléteket, mint életük első együttlétét… már ami az izomzatuk feszességét, és az ehhez szorosan kapcsolható érzéseket illeti

-        aki olyan intenzitású orgazmust vált képessé átélni, amilyenre korábban nem volt képes

-        aki a várandósság előtti minden gátlásától megszabadult, és teljesen új éléményt jelent neki azóta a szex

…és ez csak néhány megnyugtató példa az aggodalmaskodóknak… :)

Apukák és Apajelöltek! EGY DOLGOT tanuljatok meg! Ha ANYA BOLDOG, MINDENKI (az egész Család) BOLDOG ! :) És ez nagy igazság. Mindent átfogó, így a szexuális életre is kiterjedő…

Nyilván különbőzőek vagyunk mindannyian, más-más igényekkel, libidóval, szexuális szokásokkal. Nincsen “normális” vagy “elvárható” mennyiség, de még a minőség is mindannyiunknak mast jelent a szexben. Valószínűleg a legtöbb tartós kapcsolatban vannak hullámvölgyek, jobb és rosszabb időszakok, ez alól a nemi élet sem kivétel. És ez a bejegyzés nem is a kámaszutrát heti szinten végiggyakorló csodapároknak szólt, hanem azoknak, akiket ezek a kérdések, kétségek jelenleg érintenek, vagy a közeljövőben fognak.

Lehet nem volt a bejegyzés szaftos, izgató, és néhányan egészen másra, esetleg többre számítottak, bízom benne, hogy akikhez KELL, azokhoz eljut az üzenet.

Csapjunk is a közepébe.

Az első sokk a terhességem 2. harmada alatt ért. Az első trimeszter ugyanazt az aktivitást tartotta, mint az azt megelőző évek átlaga, ugyanúgy szerettük, akartuk egymást, mint korábban, nem változott sok minden (kivéve a melltartó méretemet hétről hétre, ami meg csak pozitívan hatott…)

Viszont a 2. trimeszterbe érve a nemi életem megszűnt. Nem, nem ritkult, nem vált kényelmetlenné, vagy ilyesmi –erre esélye sem volt-, hanem az együttlétek száma közel nullára redukálódott. Na EZ az, amiről én SEHOL nem olvastam előtte. Engem nem készített fel SENKI, nem olvastam róla sem a  terhesapplikációmban, sem a nőgyógyászati okosságokban, de még a google sem dobott erről okos dolgokat. Arról, hogy VELEM mit művelhetnek a hormonjaim ezernyi oldal megtalált, még keresnem sem kellett, de arról, hogy a pocakom lakójának APUKÁJA esetlegesen min mehet majd keresztül SEMMI…

Félve érdeklődtem 1-2 szintén várandós barátnőmnél, hátha ők megnyugtatnak majd, hogy ez tök normális, de az ő párjaiknál nem volt “baj”, sőőőt, néhány férfi ismerősömről még azt is megtudtam, hogy terhes-fetisiszta, már ha ez a fogalom létezik. Színtiszta, már-már érezhető izgalommal meséltek arről, a pocakomat simogatva egy-egy baráti összejövetelen, hogy mennyire rajongtak a párjaik terhességéért, a növekvő méreteikért. Ezek után még inkább érthetetlen volt számomra, hogy vannak férfiak, akiknek a libidóját ez a látvány cseppet sem fokozza, sőt, akár maximálisan lombozza. És bár fizikálisan hiába működne a dolog bármikor, fejben egyáltalán nem.

Ilyen van, és kész, el kell fogadni. Sok felesleges energiát és szinte teljesen hiábavaló próbálkozást sprórol meg a kismama magának, ha ezt megérti. Én már csak tudom.

De értesse meg mindezt valaki egy Nővel, akit nem az esze, hanem a hormonjai irányítanak. Lehetetlen. Olyan ez, mint amikor a kívánós várandós epret kíván. Akkor eper KELL. Nem egy óra múlva, nem holnap, AZONNAL. Aki nem volt a terhessége alatt kívánós, vagy nem volt még terhes, vagy Férfi, és nem is lesz, az soha nem tudja ezt a kényszeres érzést elképzelni. Talán egy dolog van, amihez hasonlítani tudom. Hogyha valami durva gyomorbaj bánt, és menned kell…nem számít hol vagy, hány ember van körültötted, mit csinálsz épp. Muszáj. Hát valami hasonló érzés, amikor egy feltüzelt terhes nő szexet akar. Nincs mese. Kell neki. KEGYETLEN érzés ekkor falba ütközni. Tényleg kegyetlen. Megérteni, hogy nem én vagyok a hibás, nem vagyok kövér, vagy kevésbé kívánatos (csak egy kicsit :D ) pedig lehetetlen. Én képes lettem volna törni-zúzni. Helyette vitáztam és sírtam. És nem csak az első alkalommal. Hiába ültünk le, és felnőttek módjára beszéltünk a dologról, és látszólag meg is értettem a miértjét a dolognak, legközelebb, ha újra elöntöttek a hormonok, ugyanígy éreztem magam.

Szóval ilyen is van. Aki már átélte, együtt érezhet, aki megúszta, az örülhet, aki még csak ezután járhat így….hát…. legalább tud róla, hogy vannak ilyen esetek is, felkészülhet…

Számomra e tekintetben kínkeserves FÉL ÉV!!! volt ez… de ami ez + a 6 hét tiltás után jött MINDENÉRT kárpótolt….

Újra “divatba jött” Anyának lenni? Fiatalon szülni, akár több gyermeket vállalni? Várandósan is divatot diktálni, kisbabával is nagyvilági életet élni, utazni, szülőként is szabadon szórakozni?

Az én véleményem az, hogy soha nem is ment ki a divatból az Anyaság! Csupán többet hallottunk mostanáig a karrierjüket előtérbe helyező, és azt bőszen építgető feministákról. Napjainkban viszont, köszönhetően a sok közösségi portal térhódításának, a tévének, újságoknak, blogoknak, egyre több  Anyukát, és azok mindennapjait is megismerhet a világ. Gyönyörű, pocakos nőket, finomakat főző háziasszonyokat, a gyermekükért rajongó csinos Édesanyákat.

Olyan Nőket, akikkel könnyen, és nagyon szívesen azonosulunk. Könnyebben és szívesebben, mint az elérhetetlen ikonok csillogó életével. Hiszen valószínűleg legtöbbünk élete ebbe az irányba tart, és sok más dolog mellett mindannyian vágyunk a Családra, picibabákra, boldogságra. Legyen szó a még várandósság előtt álló huszonévesekről, vagy a kisgyermekeiket nevelő harmincasokról, negyveneskről és a kettő közötti széles rétegről… :)

Engem személy szerint a hideg ráz, amikor valaki azt mondja, hogy azért szülnek, szülünk mostanában olyan sokan (főleg “fiatalok”), és zeng ettől a média is annyit, mert divat lett!!! És nem az állítástól van hidegrázásom, hanem attól, hogy ezt pejoratív értelemben teszik.

Miért kellene rosszul éreznem magam attól, hogy 25 évesen életet adtam az első gyermekemnek, és ettől még boldog is vagyok ?!

Azt gondolom, hogy talán azért, mert az emberek nagy része a gyerekvállalást azonnal a szülők anyagi helyzetével azonosítja, vagyis azzal, hogy “megtehetjük”. Úgy értem anyagilag, tehát, hogy “van pénzünk gyereket vállalni”, és nem kell a negyvenes éveinkig várnunk. És ez, ebben a nehéz világban inkább “szégyen, és titkolandó”, mintsem példaértékű és hangoztatható. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a “megtehetik” állítás legalább részben, de ne lenne igaz. Nyilván egy diáklány és a diák párja akár több, hosszú, együtt töltött év után, az ösztöndíjukból kevésbé bátran alapít családot, mint a jobb munkával rendelkezők. Itt szívesen írtam volna, hogy a BIZTOS állással rendelkezők, de úgy érzem ma már igen kevés olyan dolgozó ember van, aki bátran jelenti ki, hogy az ő anyagi helyzete, munkája, állása BIZTOS. Emiatt természetes, hogy kevesebben bátorkodnak gyermeket vállalni. De azon a rétegen túl, akik kívülről, már látszólag is megtehetik, és szívesen teszik részben vagy egészben a világ számára láthatóvá az életüket, is van számtalan olyan pár, aki szerényebb körülmények között élve is boldogan válik szülővé.

Milyen kellemes lenne, ha nem lennének előítéletek, nem igaz?

Ha nem látnánk azonnal a sok kérdező szemében mit is gondolnak valójában a kérdéseik mögött…

…amikor azt kérdezik Tőled:

-        terhesen, hogy “hány éves is vagy”?...

-        anyaként, hogy “mikor is akarsz visszamenni vagy elkezdeni dolgozni?...

-        csinos szülőként, hogy “mégis hogyan van időd magadra”?...

-        társként, hogy “na de hogyan tudtok a gyerek nélkül kimozdulni”?...

…stb., stb., stb.

Szerintem mindannyian tudjuk miért kérdezik, és hiába adsz bármilyen választ, már régen tudják magukban, mit is gondolnak Rólad, szerintük mi a válasz a feltett kérdéseikre.

Pedig szerintem, és hangsúlyozom SZERINTEM, ennél szebb, és örökkévalóbb DIVAT nincsen, és ne is legyen a világon!

Ha teheti, élje át, és kövesse minél több nő ezt a fajta divatot.  És ha sokszor nehéz is, mert nagyon sokszor az, akkor is lássák, tanulják minél többen, hogy egy Nő várandósan és Anyaként is legalább annyira gyönyörű, aktív és az életét élvező ember tud maradni, mint amilyen függetlenként volt. És ez egy jó dolog. Nem csak a legfelső társadalmi réteg kiváltsága. Ez mindenki szuverén döntése.

Én imádtam a terhességemet, a pici majd a hatalmas pocakomat. Imádtam szép lenni várandósan (is), és mindennél jobban imádom a Fiamat és az Anyaságot. Szeretem összeöltöztetni a családomat, még ha sokak szerint ez béna is, és legalább akkorra örömmel tölt el Neki vásárolni egy új ruhát, mint amilyen magamnak…. –ez tényleg igaz, még ha hihetetlennek is tűnik :D

És bár SOHA nem voltam egy rajongó típus, nem volt kedvenc színészem, bandám, sportolóm, mostanra ez is megváltozott. Rajongok a terhességért, az Anyaságért, a Fiamért, a szülői életformáért. Azokért a nőkért, akik mindezt büszkén élik meg. A bloggerekért, akik erről írnak, a fashionistákért, akik erről postolnak, a rokonaimért, barátnőimért, ismerőseimért, akikről tudom, hogy ugyanígy éreznek.

Sok a vélémenyeink, módszereink, technikáink közötti különbözőség, a vita még barátok között is, mégis összeköt minket valami, valami nem megfogható. Ha kívül nem is, belül hasonlóak vagyunk, hasonló érzésekkel. Én legalábbis így látom, és mióta tagja lettem a “szülők hatalmas családjának” sokkal jobban tisztelem az embereket, sokkal kevesebb előítélettel élek velük szemben.

Anyukák, szülők! Szerintem egészen nyugodtan csináljunk továbbra is “divatot” az Anyaságból, és éljük meg annyira boldogan és optimistán, amennyire csak tehetjük. Legyetek szépek, bátrak, és maradjatok Nők! Vegyetek nyugodtan jó ötleteket, tippeket azoktól, akik szívesen megmutatják bárkinek mitől érzik jól magukat a bőrükben!  Ha csak a postára vagy bevásárolni mozdultok ki is nyugodtan legyetek szépek, és csinosak, hiszen ettől Ti is jobban érzitek majd magatokat a bőrötökben, és töltődjetek a környezetetek energiáiból, a mindíg jóleső pozitív visszajelzésekből!

Végezetül a példák teljességének igénye nélkül, néhány inspirálóan csinos, boldog, gyönyörű Kismama és Anyuka a környezetemből, akiktől bátran tanulhattok! + 1 rólunk is :)

Köszönöm Csajok és fiúk :) : Heni+ Doni, Jenny, Kriszti+Oli, Vivi+MiniMax, Evi+Lili, Bubu

Reggeli-tízórai-ebéd-uszonna-vacsora.

Lehet mi vagyunk Csabával (a párommal) kissé ráfeszülve az evés-etetés témára, de ez a legproblémásabb része a gyereknevelésünknek, holott mi az elénk táruló problémákat Beni körül minden körülmények között könnyedén kezelő, laza szülőknek valljuk magunkat. Én azon stresszelek mit egyen a gyerek itthon, Csaba azon, hogy mit ne egyen a gyerek étteremben.

Azt gondoltuk a szülés utáni első hónapokban, hogy mennyire gyötrelmes a szoptatás. Az volt. Az eleje. Kegyetlen, számomra a szülés fájdalmának sokszorosával járó gyötrelem, de erről majd máskor mesélek. Később jött a tápszer. Akkor döbbentem rá, mennyivel egyszerűbb volt szoptatni. Bárhol, bármikor. Nem kellett babavíz, vagy forralt- lehűtött víz, melegítés, méregetés, cumisüveg, az állandó mosogatás, fertőtlenítés. Majd amikor jöttek a szilárd ételek realizáltam, hogy a tápszerezés is milyen könnyed, problémamentes étkeztetési forma volt a “nagyok” étrendje szerinti tápláláshoz képest.

Azt mondják, 1 éves kor után, amikor a gyerek már jóformán bármit ehet minden sokkal könnyebb lesz, hiszen azt eszi majd, amit mi, a család, nem kell külön gondoskodni róla, kap a miénkből. Na hát én ezt nem így élem meg.

Lehet én csinálom rosszul, de ki az a szülő, aki gyerek nélkül is tényleg betart napi ötszöri!!! étkezést, időben, változatosan, egészségesen táplálkozik, süt-főz és odafigyel, hogy minden szükséges tápanyagot, lehetőleg arányosan bevigyen a szervezetébe?! Én kapásból 1 ilyen ismerősömet, barátomat, rokonomat nem tudnám példaként említeni, pedig nyílván azért vannak, vagytok ilyenek többen.

A testalkatom ellenére, még ha hihetetlen is, de imádok enni, és sokat is eszem. És nem csak salátát, gyümölcsöt. Töltött káposztát, babgulyást, steaket, és nagyon gyakran a kedvenceimet, hurkát, kolbászt, szalonnát. De mindezt akkor fogyasztom, amikor épp szembe jut, hogy éhes vagyok. Van, hogy naponta csak kétszer. Nyilván ez az, amit egy egyéves gyerekkel nem lehet csinálni. Neki naponta 4-5 alkalommal, a korának és fejlődésének megfelelően változatos étkezést kell biztosítanom, minden nap közel hasonló időintervallumban. Szerintem ez NAGYON nehéz!!!

Ahogy kinyílik reggel 7 és 8 óra között a szemem, az az első gondolatom, hogy mi lesz a Beni reggelije. Legjobb esetben a fél7-7 között távozó Apuka 8-9 körül hoz némi friss pékárut, egy kakóscsigát, vagy bármi finomat ami utoljára sült ki a spárban vagy az útjába eső pékségben. Akkor egy étkezés azonnal pipa, Anya kap vagy 2 szabad órát a tízórai elérkezéséig, hogy ne kelljen az evésen agyalni. A tízórai és uzsonna általában a leglazább ügy, simán lerendezem gyümölcsökkel, frissen facsart gyümölcslével, valami babának való tartalmasabb rágcsálnivalóval. Az ebéd egy neccesebb téma, de igykeszem minden alkalommal házi kosztot biztosíatni. Ha Anyukám nem élne a közelünkben, a nagyi féle főzelékek, és “Bubuhamik” nélkül, már lehet kikészültem volna. :D Szabályszerűen megváltva érzem magam, amikor 12kor eszembe jut, hogy előző este főzött Beninek egy adag sárgaborsófőzeléket. Nálunk ugyanis az az alapvető probléma, hogy a párom borzasztóan válogatós. És ez, a konzervatív étkezési stílusával párosítva… kicsinál. Tehát újítani sem nagyon tudok, mert hiába jön rám a gasztroőrület, és főzök valami nagyon forradalmit, amit előző reggel valamelyik kereskedelmi csatorna egyik séfje dobott össze látszólag 15 perc, gyakorlatilag 2 óra alatt, általában meg sem kóstolja, vagy kieszi belőle azt az egy-két alapanyagot, amit vélhetően szeret. Nem egyszerű. Sem Ő, sem pedig a főzés így.

A vacsora a legkedvesebb számomra. Azért is, mert ez a családi szociális élményünk hétkzönap, hiszen általában ekkorra ér haza a családfőnk, így aznap először együtt lehetübk, együtt ehetünk. Éééés azért, mert ha APA eszik, akkor a BABA is eszik vele. Jóformán bármit. Egymást etetik. Imádom. Őket, a látványt, az eves könnyedségét.

Nincs közöttük, és a szülők, vagyis közöttünk sem ekkora harmónia az utóbbi hetekben a házon kívüli, többek között éttermi közös étkezések alatt. A gyerekünk 1 éves múlt picivel, és hihetelen önálló. Már egy bő hónapja egyedül jár, és ez az önállóság az élete minden területére kihat azóta. Így az evésre is. Ha nem farkaséhes, gyakorlatilag nem is hajlandó a segítségünkkel enni. Ami egy banán, sajt, vagy szelet kenyérnél nem gond, de egy tányér paradicsomlevesnél nagyon is. Amikor egy vendéglátó egységben tör rá ez a fajta önállóság bajban vagyok. Választottam már neki levest, csibefalatokat, sültkrumplit, de mindig úgy néz ki utánunk a hely, mint ahol bomba robbant. Gyerek, persze, megérthető. De amikor a mellettünk lévő asztalánál a még bébiételt szívesen fogyasztó baba gyönyörűen megeszi a kis üveg ételét, akkor akaratlanul úgy néznek ránk, hogy azt érezzük, ez CIKI. Aki tud, segítsen, hogyan kell ezt megoldani, mert mi nem jöttünk rá. És ez okoz némi feszültésget... :) Amíg nem eszik szépen, tisztán, önállóan a gyerek, ne együnk vele házon kívül?! :D

Szóval, összességében bár kreatívnak “szakácsnak” gondolom magam, és az egyszerű, joghurt, sajt, abonett, tojás, sonka, stb “fogásokon” kívül is sok használható konyhai ötletem van, mégsem szabadulok ettől a kajaparámtól.

Mit egyen a családom?! Ez csak az én dilemmam? Eszik-e vajon a gyerekem minden, számára szükségesből eleget?

Tényleg csak abban bízom, hogy amíg egészséges, szépen fejlődik, és én figyelek arra, hogy a számomra, hétköznapi háziasszony számára elérhető legjobb minőségű, változatos ételeket tegyem a fiam elé, jól csinálom. Vagy legalábbis nem rosszul.

Egy kép ma esti művemről, a www.kitchenbox.hu  jóvoltából :D Bélszín spenótkrémmel, vajas lilaburgonyával... :)

A napokban egy “friss” kismama barátnőmmel beszélgettem a várandósság lelki nehézségeiről. Hosszú percek után bátortalanul kezdte el mesélni, mivel bántják sokan, még ha legtöbben természetesen akaratlanul is teszik.

Az első mondata után felelevenedett bennem a terhességem alatti, véget nem érő kíváncsi kérdezősködők sora, valamint a második kedvenc mondatuk, és az, amit újra és újra éreztem ettől…

Miután az emberek megállapítják, hogy babád lesz, rákérdeznek a baba nemére, majd utána tízből kilenc ember felteszi az újabb kérdést, miszerint: MIKOR LESZ AZ ESKÜVŐ? –nyilván a még nem házasságban élő kismamákról szól a bejegyzésem…

Tehát. Miért olyan evidens mindenkinek, hogy ha a teherbe esést megelőzően nem kötötte össze 2 ember az életét, akkor ha jön a baba, biztosan azonnal megteszik?!

Be kell valljam, nekem még soha, senki nem kérte meg a kezemet, így igent (vagy nemet) mondani, és esküvőt szervezni sem volt még lehetőségem, de egy menyasszony legszebb napjának örömében osztozni is csak néhány alkalommal volt szerencsém. Emiatt sem tudom, és akarom véletlenül sem elítélni, kritizálni, véleménnyel illetni azokat a csodálatos Nőket, Anyákat, akik ezt átélhették, miközben a szívük alatt hordták pici kincsüket. Van bennem irigység, nem szégyellem bevallani, de el szeretném mesélni annak, akinek csak tudom, hogy vagyunk néhányan, akiknek, ha megadatna a megtisztelő felkérés a házas életre, sem szeretne pocakos esküvőt.

Én ezen nők egyike vagyok. Amit fel is vállaltam mindig, így Csaba előtt is, amikor először és utoljára kérdezte meg, én hogyan vélekedek az esküvőről a terhesség alatt –ekkor is éreztem rajta a nyomást, hiszen az összes babát váró barátnőnek, ismerősnek sorra kérte meg a Szerelme a kezét- , illetve vállalom a véleményemet mások előtt is, amiért sokak szemében antipatikussá váltam.

Viszont annak ellenére, hogy a bizonyos “na és mikor házasodtok már össze” kérdésre minden alkalommal karakán választ adtam, és magyaráztam el hevesen, hogy én olyan “nagy napot”  álmodtam meg magamnak kislányként, majd nagylányként is, ahol igazi királynő lehetek. (Nem szépségkirálynő… és nem csak a leendő férjem vagy esküvőm vendégeinek királynője, hanem a saját álmaim királynője is.) Hosszú, felül szűk, uszályos, letisztult hófehér ruhát pant nélkül, romantikusan feltűzött hajat, szabad levegőn, fák és az azokra akasztott fehér gömb lampionok alatt reggelig táncolós, fáradthatatlan, véget nem érő napot álmodtam.

És elképzelhető, hogy tévedek, de úgy éreztem, hogy ez számomra!!! nem valósulna meg maradéktalanul, ha az egyébként más (születendő baba) miatt csodálatos 9 hónap egy napján történt volna.

A másik, és itt jön a fájóbb, de őszinte oka is, az ezidő alatt “kihagyott” esküvőnek, hogy nem előzte meg leánykérés. És ha várja ezt az ember lánya, ha nem, ha esedékes, ha nem az, minden egyes “mikor” kérdésnél bántva érzi magát. Én is így éreztem. Mintha direkt vágnák a fejemhez, hogy hahóóó, nem zavar, hogy még mindig nincsen gyűrűd? Vagy, hogy nem érdekel, hogy a gyermeked nem hivatalos “családba” születik?

Na az előbbi zavar, utóbbi nem. Sokszor elképzeltem már hogyan fog történni, és hittem azt, hogy eljött az idő, és aztán estem pofára… De nálam ez a téma mégis mindig TABU volt, és az is marad. 5 éve vagyok együtt a párommal, és van egy 1 éves közös gyermekünk, de ezután sem érzem úgy, hogy jogom lenne kérni, szólni, piszkálni, vagy jelezni effajta igényemet felé.

Ez egy, és talán az egyetlen olyan döntés, ami nem konszenzus alapján születik, hanem egyedül a Férfié. Ő dönt mikor és miként. Minden (nő)nemű befolyás nélkül.

Nekem is volt egy felállított sorrendem anno. Szerettem volna befejzeni az egyetemet, elkezdeni karriert építeni, közben átélni a térdelős jelenetet, majd összeházasodni, és szülni 2 gyermeket. 

Nagyjából tartottam is magam az elképzeltekhez, de Beni meglepetés érkezése az életünkbe felborította a sorrendet. Így Bubu akaratlanul is hozott egy döntést az Apukája helyett. A döntést, miszerint egy Család leszünk. Egy férfi, hiszem, hogy megküzd egy ilyen döntéssel, és annak várható következményeivel, még akkor is, ha tervezte, így meg aztán főként… Tehát épp elég harc ez nekik önmagukkal, és én soha nem akarnék ebben a helyzetben még egy lapáttal RÁjuk tenni. És egyébként is. Akkor jön el az ideje, amikor Ő maga dönt úgy, hogy készen áll elkötelezni magát. Szóval én nem beszélek erről, nem erőlködöm (lehet itt hibázok :D ), de ez nem jelenti azt, hogy adott alkalmat megragadva ne adtam volna Csaba tudtára, hogy azért, ha ő belül tudja is, hogy összetartozunk, boldoggá tenne, ha azt szavakba öntené…

Szóval kedves, nagyon kíváncsi kérdezők! Amikor elérkezik az idő, és egy pár a házas élet mellett dönt, arról nyilvánvalóan mindenki, akinek tudnia kell, időben értesítve lesz.

Kérlek Titeket, ne zsigereljétek ki szegény kismamák egyébként is hormonok háborújától zaklatott lelkivilágát ezzel a témával. Egy születendő baba szerencsés, ha 2 szerető szülőhöz születik meg, akik papír nélkül is az Ő egyetlen, igazi Családja lesznek. 

Ui.: A saját véleményemtől függetlenül biztosan tudom, hogy a pocakos esküvők is lehetnek varázslatosak, és lehet tökéletes a menyasszony. Láthattam is ilyet. A mondanivalóm egyik lényege az emberi különbözőség volt. Akinek részt vettem a pocakos esküvőjén biztosan az volt a legszebb nap az életében - a gyermeke születéséig :) -, és így volt az a nap tökéletes, pocakkal. Mások másképpen képzelik el a tökéleteset. 

És egy kép rólunk Csabával és egy a gyönyörű menyasszonnyal 2013-ból, egy csodálatos Nagy Napon! :)