A múlthéten egy magazinnak adhattam interjút, ahol a mindennapjaimról kérdeztek Anyaként, dolgozó nőként. Az egyik kérdésben “szupermaminak” neveztek, azért, mert van egy kisfiam, mellette munkám, és a terhességem alatt ledoktoráltam. Elsőre nagyon jól esett, mert büszkeséggel töltött el, másodjára kissé nagyképűnek éreztem, hiszen azért túlzás a szuper  jelzővel illetni, majd azt gondoltam, végülis miért ne lenne minden Anya “Szuperanya” ?! Azok vagyunk, csak sajnos kevesen kapnak lehetőséget, hogy el is meséljék milyen elképesztően fárasztó egy Anya élete, ne csak megéljék. Mennyire sokrétű amit csinálunk, mennyi kreativitást, türelmet és energiát igényel az anyai életformánk !? Gondolkodtatok már rajta…?

A mai napom egy igazi szürke hétköznapként indult. Hétfő van, az ég is borús volt, és viszonylag mozgalmas hétvégét zárva, a mai reggelt a szokásos kötelező utalások és telefonok után tudtam, hogy az elmaradt hétvégi –havi nagytakarításommal kell folytatnom. Fél9kor kezdtem neki a hűtő kitakarításával, miközben Beni “hiperszuperjókedvűen” egyedül játszott az egy hete csak neki a nappaliban kialakított játszósarkában. Közben megreggelizett, (szándékosan olyan ennivalót kapott, amit egyedül tud enni), én csináltam a dolgomat, 10 órakor lefektettem aludni, így egészen délig  rohamtempóban tudtam folytatni a takarítást, mosást –amiből végeláthatatlan mennyiség várt rám, hiszen az összes létező ágyneműt, plédet, törcsit, és még a Mézikutyusunk ágyát is ki kellett mosnom a ruháink után… Viszont az összes könyv portalanítása és növény zuhanyoztatása közben realizáltam, hogy ez nem fog egyedül menni, legalábbis egy nap alatt nem nekem viszont nincsen több napom erre a héten. Segítség kellett, és szerencsémre a hugom kapható volt, aki 1,5 hónapja (végre :) )  a fővárosba költözött debreceni szülővárosunkból. Szóval amig ő etetett és játszott, én “vígan” folytathattam a délutáni felvonást, az emeleten. 3 óra körül jutott eszembe, hogy egész nap halogattam az evést, az azzal járó ülést, és a munka szüneteteltetését is-, szóval éhes vagyok. És a tesóm is az. Anyukám hétvégén előkészített nekem néhány napi főtt ételt, lévén, hogy sűrű hetem lesz, 4 napom kapásból munkával fog telni, amiből 3 biztosan házon kívül. Szóval bedobtam a sütőbe a malacsültnek valót, ami mire ropogósra sült már szédültem. De közben fél4kor Benit újra letettem aludni, aki 5 perc alatt elaltatta magát, és bő 1,5 órát horpasztott. Ezalatt nagyjából készen lettem az emelettel, és nekiállhattam vasalni, amikor épp ébredt a kis manóm. Amint befejeztem, hazaért a párom, aki elé szintén vacsit tettem. Az utolsó gondolkodásra használható agysejtjeimet a napból arra használtam, hogy kitaláljam Beni mit vacsizzon. Fél8kor ültem le először ma, de ez sem tartott sokáig, hiszen a nedves ruhákat be kellett hozni, a Mézinek is enni-inni kellett adni… Csabám átvette a Beni körüli teendőket, együtt építettek legóautót, játszottak a kiskonyhában, és még a fürdetés alól is mentesített, amit mindíg együtt csinálunk. Már készen voltak, pizsiben, amikor felmentem, hogy együtt adhassuk Bubura elős hálózsákját :D, jóéjt puszikat adjak, és felolvassam a 365+1 mesekönyv mai napi történetét az elmúló őszről, elrepülő madarakról.

Mindezek után leültem, és elhatároztam, hogy leírom mennyire fárasztó, szürke, és “postolásra SOHA nem kerülő” tud lenni egy Anya hétköznapja, és “segítséget” kérek. Vagy legalábbis megerősítést, TŐLETEK, akiknek szintén így telnek a napjai. Ennyi munkával, fáradtsággal.  És bár élvezem a végeredményt, a ragyagó, tiszta lakást, rendet, a finom öblítő illatot az egész házban, a pici, vasalt ruhákat szép sorban Bubu szekrényében, de már délutántól kezdődően bántott, hogy egész nap szinte semmit nem foglalkoztam az én pici Szerelmemmel. Persze megöleltem, felvettem az ölembe, megpuszilgattam egyszer-egyszer, de ez nyilvánvalóan édeskevés ahhoz képest, amikor értékes időt töltünk együtt, játszunk, tanulunk, nevetünk.  

És szomorúan kell megállapítanom, hogy pedig EZ a valóság.

Nem az a hazai nagy átlag, amit manapság az instagramon követünk… a legtöbb család, és így Anyuka nem teheti meg sajnos, hogy házvezetőnő végezze el az otthoni teendőket, étteremben ebédeljen nap, mint nap, és babysitter vigyázzon a gyerek(ek)re, amíg szépül a fodrásznál, manikűrösnél.

Véletlenül sem szeretném, ha panaszkodás jellegű lenne a bejegyzésem, mert aki ismer pontosan tudja, és mostmár Ti is, akik olvastok, hogy nekem is van segítségem, az Édesanyám, aki heti 1-2 napot vigyáz Bubura, amikor házon kívül dolgozok.  Sokszor kapunk a főztjéből, és ha itthon van Benivel gyakran elindít egy-egy mosást, kitereget, amikor nekem el kell rohannom, és természetesen Bubu körül is mindent ellát ilyenkor.

De mennyien vagytok, akiknek ennyi segítsége sincsen?

MINDEN tiszteletem a Tiétek!

Akik reggel ébrednek a gyermekeik előtt, kitalálják naponta akár négy-öt alkalommal mit tegyenek a tányérokra, milyen ruhát adjanak rájuk, milyen programmal foglalják le, és szórakoztassák őket, miközben tiszta otthont, rendezett hátteret biztosítanak az egész családnak. Figyelmesen kezelik a háztartás kiadásait, csekket fizetnek be, utalnak, ügyet intéznek, telefonálnak. Minden nap boltba járnak friss pékáruért, hetente friss gyümölcsöt, zöldséget szereznek be, főznek, sütnek és miután a kis utódok elaludtak, még van erejük kedves, türelmes, vonzó Nőnek lenni. Akkor is, amikor borús, őszi reggelre ébrednek, egy olyan éjszaka után, aminek a nagyrészét ébren, altatással töltötték, mert szeles az idő, és azt a babák nagyon utálják, vagy fáj a hasuk, jön a foguk, lázasak, valami megviselte őket napközben.

Ha van segítsége egy Anyának, ha nincsen, ha dolgozik a gyerek mellett, vagy ha otthon van, mindegyik Anya SZUPER! Aki dolgozik, annak azért nehéz, mert nem lehet ott minden fontos lépésénél és történésnél, és amellett, hogy folyamatosan a gyermekére gondol, még a munkájára is tudnia kell tudnia koncentrálni. Annak, aki otthon van a gyerekével, gyerekeivel, pedig azért nehéz, mert a monotonitás, a mindennapok egyformasága és végeláthatatlan ismétlődése felőrli az embert. Alig érik ingerek, mert nincs vagy csak kevés lehetősége van egyedül (gyerek nélküli) programra, töltődésre. Mert be kell ismerünk magunknak, bármennyire is szeretjük gyermekinket, őszinte rajongással, odaaással, minden túlzás nélkül, jobban a saját életüknél, szükségünk van Nélkülük töltött időre.

Meg KELL tanulnunk létezni nélkülük azután is, hogy “beköltöztek” az életünkbe, és azt teljessé tették. Hiszen a közös életünkön, az együtt töltött időn, és a “MI” fogalmán túl, meg kell, hogy maradjon az “Én”. Ez is segít abban, hogy egészséges, felnőtt “Ő” váljon a gyerekünkből. (szerintem legalábbis ez a képlet :)  ) Hiszen bár az Anyaság egy életre szól, egy napon majd a gyerekeink felnőnek, és függetlenednek. Erre Nekünk, Anyákank pedig ugyanannyira készülnünk kell az évek során, mint ahogyan Őket készítjük a sok-sok évi neveléssel. Addig viszont, még ha panaszkodva is –ahogyan ma én tettem Nektek- , de lássuk el a kötelességünket, és gondoljunk arra, mennyire szerencsések vagyunk, hogy van kiért fáradni. Ez a MI munkánk, feladatunk, küldestésünk. És nem attól vagyunk SZUPERANYÁK, mert mindezt mosolyogva, szívesen, és örömmel tesszük, hanem azért, mert KÉPESEK vagyunk mindezt megtenni.

...és egy "forradalmian" új fajta post a világhálón, Anyaként, smink nélkül, otthon, melegítőben, takarítás közben a fiammal :)

A cím nem, vagy legalábbis nem feltétlenül igaz. Erről írok Nektek most :)

Még nem éles a blogom 1 teljes hete, így nyilván érhető az a fajta bizsergető izgatottság, pozitív stress – már ha ilyen létezik - , amikor megnyitom az oldalamat, írni kezdek, a “vázlat” státuszból rákattintok az “élesítésre”, vagy viccesen bloggernek nevez a családom, baratáim egy-egy tagja. (Annyira bízom benne, hogy sokáig megmarad ez a nagyon új, és nagyon jó érzés. )

Viszont amikor azt kérdezik, és szinte kivétel nélkül mindenki megkérdezte, aki közelebbről ismer, és olvassa amit írok, hogy MIÉRT írok, már nem az a “jófajta” izgalom lesz rajtam úrrá. Zavarba ejtett a saját Anyukámtól és Csabitól, a páromtól is hallani ezt a kérdést, mert szinte sütött a szavaikból, hogy “ennyire ráérsz”?!

Ha Ők, akik közvetlen közelről látják a mindennapjaimat, és ismernek ezt gondolják, mit gondolhatnak mások? Kicsit puhatolóztam… és ugyanezt gondolják az emberek… Kinek van ideje leülni, gondolkodni, azt szavakba önteni, leírni, szerkesztgetni, és még marketingelni is.

Szóval megkaptuk, mi, unatkozó Anyuka bloggerek, hogy nagyon ráérünk, biztosan nagyon sok a szabadidőnk.  Hát nekem nincs sok, a 26 évem alatt épp most a legkevesebb, de tény, hogy van nekem is, mint mindenki másnak, kinek kevesebb, kinek több. Én ezt használom írásra, pedig rengeteg más elfoglaltságot is találnék még itthon. DE!, -és el is érkeztem a “Miért”-hez, nekem ez okoz most örömöt, kapcsol ki, szórakoztat, és ad új célt, miközben megvalósít egy régi tervet. 

Ha elalszik az én Pici Kincsem, és nagyjából rendezve van körülöttem a lakás, leülök a kanapéra, lefekszem a hálóban, vagy beülök a dolgozószobába a még este is dolgozó, vagy épp lövöldözős játékot játszó Csabim mellé, kinyitom a laptopomat és pötyögök. Imádom. Mindíg szerettem kiírni magamból az érzéseimet és a gondolataimat, mert sokkal választékosabban és higgadtabban tudtam így kifejezni magam. Nyilván, csak ezért nem kellene publikálnom is. Egyértelműen nem tudom leküzdeni az exhibicionista énemet, de talán azzal, hogy könnyed hangnemben írok olyan dolgokról, amit sokan megélnek, de nem beszélnek róla nyíltan, szórakoztatva nyithatok fel szemeket. Annyira szörnyen elcsépelt, hogy leírni is szörnyű, de tényleg nem minden arany, ami fénylik. Attól, hogy Anyaként óriási kacajokról, ölelésekről postolok, ugyanúgy ordít az én fiam is amikor valami baja van, nekem pedig egyesével hullanak ki a hajszálaim tőle, de az instagramon és facebookon nyilván ezt én sem reklámozom. Viszont őszintén leírom, mint ahogyan sok minden mast is le fogok, például azért, hogy egy babát váró Anyuka vagy akár Apuka, a nehezebb oldalra is fel tudjon készülni, vagy hogy az otthon szintén sírást hallgató Anyukák tudják, semmit nem csinálnak rosszul, mindannyian hasonló cipőben járunk, csak eddig kizárólag az érem egyik oldalát láthattuk. Ez most elég kamu-karitatív szövegnek hangzik, ahogy visszaolvastam :D , de ez a fajta “küldetésem van” érzés valamikor a terhesség alatt alakul ki nagyon sok nőben. Ezt nagyon sok ismerősömnél megfigyeltem, és több barátnőm a héten, mielőtt belekezdtem a blogba mesélte is, hogy megvolt nála is ez az érzés…Biztos a hormonok… :D Anno annyira átszellemülten, és őszintén segítettek “profi kismamát” faragni belőlem, olyan, szintén kismama, Anyuka, ismerőseim, akiktől erre korábban soha nem számítottam volna, viszont ma már épp emiatt is, barátnőimnek nevezhetem Őket. És ezt kényszeresen tovább akarja adni az ember. Csak azért, mert jól esik. Tehát valahonnan indult az, hogy nyilvános szeretnék írni...

Persze, amikor rávettem magam, hogy belekezdek, és fáradok vele, elképzeltem magam “befutott bloggerként” , vagy írónőként, akinek a munkaeszköze egy szép laptop, táblagép és okostelefon, munkahelyem pedig a nagyvilág, belvárosi kávézók napsütötte teraszai, ahol egy latte mellett írom le  aznapi gondolataimat, amiből természetesen még jól meg is tudok élni. Nem bánnám, ha ez így alakulna, mert mesésen hangzik, de jelenleg nem ezért írok elsősorban, és nem is azért, mert annyira ráérek. Mint elmondtam, boldoggá tesz, ha írok, és ha Ti az írásomra kiváncsiak vagytok. Ha segítek vagy szimplán csak szórakoztatok.

Ezért hát, ha tetszik, olvasgassatok. :)

Rengeteg ötlet, megtörtént esemény, történet van a fejemben, amit alig várok, hogy megoszthassak Veletek, de úgy gondolom, hogy az aktualitás ezt felül kell, hogy írja, így most a tegnap estémről, vagyis egy divatbemutatóról szeretnék pár mondatot ejteni amin részt vettem, úgy, ahogyan én látom.

Mielőtt belekezdenék, szeretném jelezni, hogy arról, hogy az idő alatt, amíg én “parádézok”, hol, kivel és hogyan van az 1 éves babám, aki leginkább a Bubu becenévre hallgat, és mindezt én, alig néhány hónapja a szülői létet gyakorló Anya, hogyan élem meg, valamint, hogy erről a környezetem miként vélekedik most nem, de hamarosan mindenképpen fogok mesélni… mert EZ biztosan szót érdemel :) !

Na szóval! Aki nem modell, sminkes, fodrász, stylist, vagy egy a lebonyolításban szervesen résztvevő személy, valószínűleg nem nézhette még végig egy “kőkemény” modell munkának, azok közül is az egyik legérdekesebbnek, egy éjszakai divatbemutató háttérmunkájának minden apró részletét. Hát most legalább elképzelhetitek :D.

Adott egy dögös szórakozóhely –ezúttal talán a város “legdögösebbike” :D, a BadGirlz-  , jó sok eladásra kínált szexy ruhadarab – az Envy Fashion, magyar tervezéssel, de nemzetközi trendnek megfelelő kreációi, és egy raklap vonzó csaj, az idei Miss Balaton néhány versenyzője, kiegészülve a cég arcaival, velünk. Amolyan modellek. –hozzáteszem én valamiért sosem szerettem magamat modellnek nevezni, mert a valóságban maximum 168 cm-es, papíron 170-es magasságom miatt mindig szégyenkezve jutottak eszembe az “igazi” szupermodellek, mint Claudia Schiffer, Naomi Campbell, Gisele Bündchen, és a 180+ cm-es magasságaik, amikor foglalkozásom gyanánt a “modell” titulust testálták rám :D …de gyakran beleestem én is a szórásba, szóval ezúttal is, így a többi kolleginámmal együtt, mi voltunk az est modellei.

Mi nők, ha alkalmunk van megjelenni, szeretünk szépek lenni, és nyilvánvalóan másoknak is tetszeni. Bölcs tanács, és szép gondolat, hogy mindig magunknak akarjunk megfelelni, ami alapvetően igaz, és elsődleges, de ne legyünk álszentek! A pozitív visszajelzések igazolnak, és táplálnak minket. Legalábbis a hiúságunkat, női lelkünket. Elárulom, nincsen ezzel egy modell sem másképp. Egyenként megharcolunk a figyelemért, a még több figyelemért, és a legtöbb figyelemért. Mindannyian a saját eszközeinkkel.  Van aki nem lihegi túl –általában ez a modell a profi- , aki szín tiszta munkának tekinti a feladatot. Akinek mindegy mennyire alternatiív a sminkje, zsíros hatásúra waxolt a haja, vagy előnytelen a ruhája. Magyarországon ez azért nagyon ritka, kevés az, aki professzionális, aki pedig az, leginkább külföldön dolgozik. Az “énféle-fajta” modellek pedig a háttérben sokszor a legjobb színészi adottságokkal rendelkezve sem tudják eltitkolni törtetésüket.

Tehát. Elsőként helyezkedünk. Puhatolózunk, hogy ki a megrendelő, cégvezető, tulajdonos, kik lesznek a stábtagok, ki a szervező, magyarul ki az, akinél jónak kell lennünk. Úgy értem “kinek kell nyalni” –elnézést- , hogy esetleg több fizut, figyelmet, 1-2 ajándék rucit, biztos pozíciót egy következő munkára, fényesebb jővőt és miegymást kapjunk :D Igyekszünk időben, de inkább mindenkinél hamarabb érkezni, hátha ezáltal teszünk szert némi előnyre. Mondjuk a legjobb sminkesre, legügyesebb fodrászra, legszebb ruhákra, már ha ezek éppenséggel nincsenek előre kiosztva.

Ha összegyűlt a csapat, mindenki a leglazább arcát –valamiért a modelleknél az a trendy, ha szakadtak, és a legbővebb felsőjükben, legszakadtabb nadrágjukban érkeznek…amit sosem értettem, és személy szterint engem furusztrált is, mert én sosem tudtam ilyen “műlaza” lenni…(a szépségkirálylányok között azért volt most kivétel ), szóval a legflegmább stílusát felvéve, szinte észrevehetetlenül méregeti mindenki a másikat, és igyekszik úgy, és akkor megsúgni a sminkes csajszinak, hogy neki nagyobb műszempillái legyenek, mint az előtte sminkben ülő csajnak volt, mert amúgy annak egyébként is van felragasztva 3D pilla, szóval nehogy “ne legyünk egységesek” címszóval próbálja kitrükközni az amúgy már mindent látott, halott, megélt, és magában zseniálisan szórakozó profit. De ezt eljátszuk a hajjal és a ruhákkal is, hiszen ha valaki úgy érzi, valami száméra előnytelen, pl a feltűzött haj, vagy a nagy loknik, vagy épp a full egyenes haj, a rovid, vagy a túlhosszú szoknya, dekoltált, vagy teljesen zárt ruha, na az aztán MINDEN elképzelhetőt be fog vetni, hogy az általa legjobbnak véltet megkaparintsa. Régebben engem ez szó szerint stresszelt. Ma már végtelenül szórakoztat. És bár ugyanúgy izgalommal tölt el a mai napig, hogy mennyire kapok előnyös ruhát, mennyire leszek fehérbőrű a csajok között, mert egyszer sem tudtam eljutni Bubuval szoliba, vagy jól fog-e állni majd a sminkem, a legrutinosabbként én fogok-e leesni a színpadról (hú de égő is az :D ) vagy fel tudom-e venni a versenyt a külsőmet illetően a tőlem évekkel fiatalabb, még gyermektelen csajszikkal, akiknek nincs más dolguk, minthogy szépek legyenek és kismultak,  azért mostmár tudok előző este aludni, és nem gyötör meg, ha a 20 éves hamvas, feszes csajszi nagyobb tapsot kap. Nem esik jól, hiszen hazudnék, kit nem visel meg, ha szembesül azzal, hogy telik az idő felette is :D , de azzal vigasztalom magam, hogy nekem meg majd másnap reggel fog tapsolni a világ legboldogabb drága kincse, akinél jobban senki nem örül, a reggel fél 8kor, 5 óra alvás után ébredő, a szemhéjtus maradványaitól összeragadt szemű, és kicsit sem kisimult, de annál boldogabb fejemnek.  

Miután elkészült a sminkünk, a hajunk, és tudjuk milyen ruhákat mutatunk be, nagyjából lecseng a harc a backstageben. Ezután maximum az ingyen kajárt, -mert ha kapunk, annak nagyoooon örülünk- küzdünk, és egyel több pohár ingyen italért… hiszen fontos a jó hangulat, és ha már a közönség fogyaszt, mi sem nélkülözhetünk… így az említett “műlazaságot” legtöbbünknél felváltja a valódi. Innentől általában azért biztosan jó vagy jobb a hangulat, és a spicces modelleket sem frusztrálja már a total csipke felső, a bárpultnak kinevezett magas, keskeny és elképesztően félelmetes színpad, a 12 centis tűsarok, és a tömeg.

A villámgyorsan lepörgő bemutató után hatalmas boldogságban úszik a modellcsapat. Mindenki felszabadul, vidám, boldog, hogy nem esett le, hogy sokan látták és tapsolták meg, hogy a pörgős zene jól felspanolta, és, persze annak, hogy itt lehetett, egy csomo csomó más csaj helyett, aki szintén kezét-lábát torte volna, hogy…. A közös örömködés után a modellek egy része azonnal visszaveszi nagyon laza ruháit, majd 1 perc alatt eltűnik a helyszínről és vagy haza vagy egy nagyon laza romkocsmába veszi az irányt. Másik része tesz egy utolsó probat a kapcsolatépítésre, és távozásának időpontja erősen függ ennek sikerétől vagy sikertelenségétől.  Végezetül az, aki pedig nem esett bele az első két csoportba, vagy annak szűk keresztmetszetébe, általában tovább italozik, és távozik amikor megunja, vagy vége a bulinak. :)

Ui.: Nekem, a modellcsapat Anyuka szekciójának tagjaként, az ilyen lehetőséggel kötelező élnie!!!... a fiam otthon alszik a legnagyobb biztonságban, a sminkem, hajam kész, még egy vadiúj dögös ruhára is szert tettem, és egy elég jó hangulatú szórakozóhelyen vagyok, ahol ott vannak a barátaim, és az én sármos Szerelmem is… na még jó, hogy ittam (még) valamit, és maradtunk… :D

És egy kép Nektek tegnap estéről, rólunk :)

Mióta írni tudok valamit mindig írok. Naplót, leveleket, verset, emaileket, ”majdegyszeregykönyv-nek” valót, és a mai naptól végre blogot is. Nektek, akik kíváncsiak vagytok, lehettek, lesztek :D olyan őszinte gondolatokra egy 26 éves Anyától, aki vállalkozó, dr, háziasszony, valamiféle ex-szépségkirálynő és gyakran totálisan összezavart, amit bár legtöbben átélünk, mégsem mondunk ki. Másoknak sem, de néha, még magunknak sem. Azért, mert manapság már magunkkal sem vagyunk őszinték, a végeláthatatlan elvárások miatt. Hiszen mit gondolna a pasim, egy napon a gyerekem, a barátaim, az anyám, a szomszédom, a világ….

Így az első őszinte gondolatként bevallom, hogy erre a felismerésre a Csabának keresztelt lelkiismeretem ébresztett rá –a párom, és 1 éves fiam apukája-, amikor egy ideggyenge órámban, sírás, hiszti, fáradtság közepette arra kért (utasított), hogy legalább magamnak ismerjem már be, hogy nem álltam még készen az anyaságra, amin borzasztó felháborodásomat és eszeveszett tiltakozásomat követően nagyon sokszor elgondolkodtam azóta. Igaza volt. Hogyan és mikor is állhat készen bárki egy ilyen jelentőségű feladatra? ! Vagy bármi másra? Senki nem látja előre mi vár rá, és azt gondolom, nem kellene rosszul éreznünk magunkat attól, ha nem teljesítünk jól, elfáradunk, elrontunk dolgokat, tévedünk, hibázunk, vagy hozunk elhamarkodott, vagy akár rossz döntéseket, és ezeket vállaljuk is. Hiszen ezek vagyunk, emberek, önálló akarattal, saját hibákkal, problémákkal, amikből sokszor hihetetlen jó dolgok is kisülhetnek.

Szeretnék Nektek mesélni mostantól a mindennapokról, problémákról, nehéz helyzetekről, vidámságról, életről, eseményekről, ételekről, emberekről, dolgokról, amiket átélek, szeretek, nem szeretek, gondolok. Magamról, a világról.

Az életemről. Csak egy kicsit őszintébb, emberibb, hétköznapibb köntösben, mint ahogyan másoktól általában megszokhattátok.

És természetesen “mindenre” nyitott vagyok, ami Titeket érdekel. Ha szeretnétek privátban kérdezni, kérni, témát bedobni, segíteni, írjatok.  doboagi@icloud.com

Fogadjatok szeretettel :)