A múlthéten egy magazinnak adhattam interjút, ahol a mindennapjaimról kérdeztek Anyaként, dolgozó nőként. Az egyik kérdésben “szupermaminak” neveztek, azért, mert van egy kisfiam, mellette munkám, és a terhességem alatt ledoktoráltam. Elsőre nagyon jól esett, mert büszkeséggel töltött el, másodjára kissé nagyképűnek éreztem, hiszen azért túlzás a szuper jelzővel illetni, majd azt gondoltam, végülis miért ne lenne minden Anya “Szuperanya” ?! Azok vagyunk, csak sajnos kevesen kapnak lehetőséget, hogy el is meséljék milyen elképesztően fárasztó egy Anya élete, ne csak megéljék. Mennyire sokrétű amit csinálunk, mennyi kreativitást, türelmet és energiát igényel az anyai életformánk !? Gondolkodtatok már rajta…?
A mai napom egy igazi szürke hétköznapként indult. Hétfő van, az ég is borús volt, és viszonylag mozgalmas hétvégét zárva, a mai reggelt a szokásos kötelező utalások és telefonok után tudtam, hogy az elmaradt hétvégi –havi nagytakarításommal kell folytatnom. Fél9kor kezdtem neki a hűtő kitakarításával, miközben Beni “hiperszuperjókedvűen” egyedül játszott az egy hete csak neki a nappaliban kialakított játszósarkában. Közben megreggelizett, (szándékosan olyan ennivalót kapott, amit egyedül tud enni), én csináltam a dolgomat, 10 órakor lefektettem aludni, így egészen délig rohamtempóban tudtam folytatni a takarítást, mosást –amiből végeláthatatlan mennyiség várt rám, hiszen az összes létező ágyneműt, plédet, törcsit, és még a Mézikutyusunk ágyát is ki kellett mosnom a ruháink után… Viszont az összes könyv portalanítása és növény zuhanyoztatása közben realizáltam, hogy ez nem fog egyedül menni, legalábbis egy nap alatt nem nekem viszont nincsen több napom erre a héten. Segítség kellett, és szerencsémre a hugom kapható volt, aki 1,5 hónapja (végre :) ) a fővárosba költözött debreceni szülővárosunkból. Szóval amig ő etetett és játszott, én “vígan” folytathattam a délutáni felvonást, az emeleten. 3 óra körül jutott eszembe, hogy egész nap halogattam az evést, az azzal járó ülést, és a munka szüneteteltetését is-, szóval éhes vagyok. És a tesóm is az. Anyukám hétvégén előkészített nekem néhány napi főtt ételt, lévén, hogy sűrű hetem lesz, 4 napom kapásból munkával fog telni, amiből 3 biztosan házon kívül. Szóval bedobtam a sütőbe a malacsültnek valót, ami mire ropogósra sült már szédültem. De közben fél4kor Benit újra letettem aludni, aki 5 perc alatt elaltatta magát, és bő 1,5 órát horpasztott. Ezalatt nagyjából készen lettem az emelettel, és nekiállhattam vasalni, amikor épp ébredt a kis manóm. Amint befejeztem, hazaért a párom, aki elé szintén vacsit tettem. Az utolsó gondolkodásra használható agysejtjeimet a napból arra használtam, hogy kitaláljam Beni mit vacsizzon. Fél8kor ültem le először ma, de ez sem tartott sokáig, hiszen a nedves ruhákat be kellett hozni, a Mézinek is enni-inni kellett adni… Csabám átvette a Beni körüli teendőket, együtt építettek legóautót, játszottak a kiskonyhában, és még a fürdetés alól is mentesített, amit mindíg együtt csinálunk. Már készen voltak, pizsiben, amikor felmentem, hogy együtt adhassuk Bubura elős hálózsákját :D, jóéjt puszikat adjak, és felolvassam a 365+1 mesekönyv mai napi történetét az elmúló őszről, elrepülő madarakról.
Mindezek után leültem, és elhatároztam, hogy leírom mennyire fárasztó, szürke, és “postolásra SOHA nem kerülő” tud lenni egy Anya hétköznapja, és “segítséget” kérek. Vagy legalábbis megerősítést, TŐLETEK, akiknek szintén így telnek a napjai. Ennyi munkával, fáradtsággal. És bár élvezem a végeredményt, a ragyagó, tiszta lakást, rendet, a finom öblítő illatot az egész házban, a pici, vasalt ruhákat szép sorban Bubu szekrényében, de már délutántól kezdődően bántott, hogy egész nap szinte semmit nem foglalkoztam az én pici Szerelmemmel. Persze megöleltem, felvettem az ölembe, megpuszilgattam egyszer-egyszer, de ez nyilvánvalóan édeskevés ahhoz képest, amikor értékes időt töltünk együtt, játszunk, tanulunk, nevetünk.
És szomorúan kell megállapítanom, hogy pedig EZ a valóság.
Nem az a hazai nagy átlag, amit manapság az instagramon követünk… a legtöbb család, és így Anyuka nem teheti meg sajnos, hogy házvezetőnő végezze el az otthoni teendőket, étteremben ebédeljen nap, mint nap, és babysitter vigyázzon a gyerek(ek)re, amíg szépül a fodrásznál, manikűrösnél.
Véletlenül sem szeretném, ha panaszkodás jellegű lenne a bejegyzésem, mert aki ismer pontosan tudja, és mostmár Ti is, akik olvastok, hogy nekem is van segítségem, az Édesanyám, aki heti 1-2 napot vigyáz Bubura, amikor házon kívül dolgozok. Sokszor kapunk a főztjéből, és ha itthon van Benivel gyakran elindít egy-egy mosást, kitereget, amikor nekem el kell rohannom, és természetesen Bubu körül is mindent ellát ilyenkor.
De mennyien vagytok, akiknek ennyi segítsége sincsen?
MINDEN tiszteletem a Tiétek!
Akik reggel ébrednek a gyermekeik előtt, kitalálják naponta akár négy-öt alkalommal mit tegyenek a tányérokra, milyen ruhát adjanak rájuk, milyen programmal foglalják le, és szórakoztassák őket, miközben tiszta otthont, rendezett hátteret biztosítanak az egész családnak. Figyelmesen kezelik a háztartás kiadásait, csekket fizetnek be, utalnak, ügyet intéznek, telefonálnak. Minden nap boltba járnak friss pékáruért, hetente friss gyümölcsöt, zöldséget szereznek be, főznek, sütnek és miután a kis utódok elaludtak, még van erejük kedves, türelmes, vonzó Nőnek lenni. Akkor is, amikor borús, őszi reggelre ébrednek, egy olyan éjszaka után, aminek a nagyrészét ébren, altatással töltötték, mert szeles az idő, és azt a babák nagyon utálják, vagy fáj a hasuk, jön a foguk, lázasak, valami megviselte őket napközben.
Ha van segítsége egy Anyának, ha nincsen, ha dolgozik a gyerek mellett, vagy ha otthon van, mindegyik Anya SZUPER! Aki dolgozik, annak azért nehéz, mert nem lehet ott minden fontos lépésénél és történésnél, és amellett, hogy folyamatosan a gyermekére gondol, még a munkájára is tudnia kell tudnia koncentrálni. Annak, aki otthon van a gyerekével, gyerekeivel, pedig azért nehéz, mert a monotonitás, a mindennapok egyformasága és végeláthatatlan ismétlődése felőrli az embert. Alig érik ingerek, mert nincs vagy csak kevés lehetősége van egyedül (gyerek nélküli) programra, töltődésre. Mert be kell ismerünk magunknak, bármennyire is szeretjük gyermekinket, őszinte rajongással, odaaással, minden túlzás nélkül, jobban a saját életüknél, szükségünk van Nélkülük töltött időre.
Meg KELL tanulnunk létezni nélkülük azután is, hogy “beköltöztek” az életünkbe, és azt teljessé tették. Hiszen a közös életünkön, az együtt töltött időn, és a “MI” fogalmán túl, meg kell, hogy maradjon az “Én”. Ez is segít abban, hogy egészséges, felnőtt “Ő” váljon a gyerekünkből. (szerintem legalábbis ez a képlet :) ) Hiszen bár az Anyaság egy életre szól, egy napon majd a gyerekeink felnőnek, és függetlenednek. Erre Nekünk, Anyákank pedig ugyanannyira készülnünk kell az évek során, mint ahogyan Őket készítjük a sok-sok évi neveléssel. Addig viszont, még ha panaszkodva is –ahogyan ma én tettem Nektek- , de lássuk el a kötelességünket, és gondoljunk arra, mennyire szerencsések vagyunk, hogy van kiért fáradni. Ez a MI munkánk, feladatunk, küldestésünk. És nem attól vagyunk SZUPERANYÁK, mert mindezt mosolyogva, szívesen, és örömmel tesszük, hanem azért, mert KÉPESEK vagyunk mindezt megtenni.